Öreg Egdal egyetemre készül

Szegedi Dezső színművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagjával, a Romano Teatro alapítójával beszélgettünk munkájáról, próbáról, romakérdésről és továbbtanulásról.

Munkássága során számos rangos díjat megkapott. 2018-ban a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja lett. Ez az elismerés mennyiben különbözik a többitől?

Ennél nagyobb elismerést a magam részéről nem tudok elképzelni, hiszen ebben a színházban kezdtem a pályámat, és innen mentem nyugdíjba. Az örökös tagság azzal is jár, hogy amíg a színházból egy darab tégla is van, egy picit mindig ott leszek benne én is. És ez csodálatos.

Nyugdíjasként is legalább tíz különböző szerepben brillíroz. A vadkacsában ön alakítja Öreg Egdalt. Ibsen klasszikusát modern köntösben állította színpadra Rusznyák Gábor rendező. A darabot is ő írta, a plakáton pedig szerepel, hogy a szereplők ötleteinek felhasználásával. Utóbbi mit takar?

Fantasztikus hangulatú próbáink voltak. Amikor egy-egy téma fölmerült, elkezdtünk róla beszélgetni, megosztottuk egymással a személyes élményeinket, és azt láttuk, hogy a rendező egyfolytában a laptop fölé hajol. Amikor a kezünkbe adta a kész szövegkönyvet, láttuk, mindenkinek szerepelnek benne a saját sztorijai. Nekem például a katonatörténeteimet írta bele, egy az egyben. Ennek köszönhetően mindenki nagyon magáénak érzi a darabot, és a szövegtanulás sem jelentett különösebb nehézséget, hiszen a saját világunk jelenik meg, természetesen egy-egy szereplő karakterében.

Roma családból származó kisfiúként hogyan került kapcsolatba annak idején a színházzal?

Az irodalom volt, ami a színházművészet felé húzott. Édesapám nagyon olvasott ember volt, volt otthon egy kis könyvtára. Követve a szülői mintát, mindig levettem egy-egy könyvet a polcról. A ponyvaregényektől a Tarzanon át Nietzschéig minden megtalálható volt ott, mert nagyon széles érdeklődési körrel rendelkezett. Ezt én is örököltem tőle. Érdekes módon az ember egy idő után automatikusan elkezd szelektálni. A ponyvaregények, a nagy indiánregények kezdtek háttérbe szorulni, és egyre inkább a szépirodalom felé fordultam. Az első nagy olvasmányélményem az Egri csillagok volt, amit akkor kétszer is elolvastam. Majd jött Móra Ferenc, azután a költők: József Attila és Petőfi Sándor. Színházban először az általános iskolával jártam. Később, még szintén gyerekként, egyre többet mentem. Sőt volt olyan is – most már elárulhatom –, hogy beszöktem egy főpróbára. Egyre inkább érdekelt a művészetnek ezen ága. Persze akkor még nem voltak olyan vágyaim, hogy egyszer majd itt játsszam, de nagyon érdekes volt ez a világ. Élőben látott az ember színészeket, és rácsodálkozott, hogy fejből tudják ezt a rengeteg sok szöveget.

Hazánkban a romakérdés sok problémát okoz. Hogyan látja a mai generáció helyzetét, mi lenne a megoldás?

Az úgynevezett paradigmaváltásban látom a hosszú távú megoldást. Ha a roma szülők részéről nem történik meg a szemléletváltás, akkor a gyerekek nem igazán tudnak majd továbblépni. Véleményem szerint az iskoláknak – főleg azoknak, ahová sok roma gyerek jár vagy többségében romák a diákok – ebben nagyon nagy szerepük van. Úgy gondolom, hogy nemcsak a roma gyerekek, hanem a szüleik számára is minél több előadást kellene tartani, elsősorban az önismeretről. Továbbá nagyon fontos lenne cigány népismereti órákat tartani. A szülők ugyanis gyermekkorukban ugyanazon estek át, mint most a gyermekeik. Az alulképzettségük viszont meggátolja őket abban, hogy bizonyos dolgokra úgy készítsék fel a gyerekeiket, hogy azok a többségi társadalomban biztonsággal tudjanak közlekedni, és ne legyen probléma belőle. Amikor a Kalyi Jagban (Roma Nemzetiségi Általános és Középiskola Miskolcon – a szerk.) tartottam órákat, megkérdeztem a tizenhat éves fiataloktól, hogy ők milyen romák. Egyáltalán tudják-e, hogy mit jelent maga a kérdés? Kiderült, hogy fogalmuk sincs róla, és ez nagyon nagy probléma. Pedig az integrációnak pontosan az lenne a lényege, hogy elfogadom a többségi társadalom normáit, amelyben élek – tehát úgy viselkedem, ahogyan azt a többségi társadalom helyesnek véli – úgy, hogy közben az éntudatomat nem adom fel. Mindezek mellett otthon betartom a roma hagyományokat és szokásokat. Ehhez természetesen nagyon sok időre van szükség, de valahol el kell kezdeni.

Van ideje a színház mellett bármi másra?

A családomra, a barátaimra és a fiatalokra mindig van időm. Ráadásul május-júniusban emelt szintű érettségit kell tennem, mert jelentkeztem a Miskolci Egyetemre. Megyek, tanulok tovább. A kulturális antropológia és a szociológia szakot írtam be a jelentkezési lapra. Szociológiából egyébként nagyon jó segítségem van, hiszen a fiam szociológus, a lányom pedig szociálpedagógus. Az ötlet onnan jött, hogy van egy társaság, akikkel hetente összejárunk és aktuális problémákról, társadalomtudományi témákról szoktunk beszélgetni. Ráébredtem, hogy ezekről túl keveset tudok, ezért úgy döntöttem, intézményes keretek között, nagyon okos emberektől szeretnék tanulni, hogy a későbbiekben sokkal értelmesebben beszélgethessek ezekről a témákról. A legjobb az egészben az, hogy több velem egykorú barátomat is „magammal rántottam”, és úgy látom, inspirálom a körülöttem lévő fiatalokat is.

(A borítóképen Szegedi Dezső a Feketeszárú cseresznye című előadásban látható)