Helyi közélet

2019.01.26. 11:28

A külső építészet a papír, a belső a csokoládé

Miskolc - Sok fontos miskolci épület belső terét tervezte Dufala József a ’60-’70-es években. Interjú Dufala József belsőépítésszel.

Miskolc - Sok fontos miskolci épület belső terét tervezte Dufala József a ’60-’70-es években. Interjú Dufala József belsőépítésszel.

Juno szálló, Alabárdos Étterem, a megyei könyvtár épülete, a volt pártszékház: csak néhány emblematikus miskolci épület, amelynek belsőépítészeti munkái a Pro Urbe- és nívódíjas Dufala József nevéhez fűződnek. A 85 éves művésznek decemberben nyílt életmű-kiállítása a Kós házban. Úgy beszélgettünk, hogy közben nézegettük a korabeli terveket, rajzokat, és mindezalatt felelevenedtek a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek.

A gyerekkori inspiráció és a jó emberek aztán megszerettették velem a szakmát.”  Dufala József

Rudabányán nőtt fel. Miért döntött úgy, hogy belsőépítész lesz?

Édesapám iparosember volt, gépész, kovács, aki mindenfélét tudott készíteni, és ez nagyon tetszett nekem. Sokat is segítettem neki. Emellett nagyon szerettem rajzolni, festegetni. Gyerekként szabadjára voltam engedve, jártuk az erdőt, kunyhót csináltunk, utólag visszagondolva nagyon jó dolog volt, hogy nem irányítottak a pályaválasztásban. Édesapámmal vasárnaponként kimentünk a bányába (akkor még bányásztak vasércet), hoztunk egy bányászkosárnyi agyagot, és én szobrászkodtam. Volt egy kedvenc, első világháborús szobor az iskola előtt, nagyon érdekes pozícióban állt, elmentem és lerajzoltam elölről, hátulról, oldalról, majd a rajzok alapján csináltam egy szobrot. Volt a faluban egy példaképem is, Veres Lajos, ő hajótervezéssel foglalkozott, az ő munkája is nagy hatással volt rám. Aztán úgy döntöttem, szobrász leszek, de apám azt mondta, „oda ne menj, azok szegények, éhen halsz. Inkább valami iparos dolgot válassz”. Így találtam rá az iparművészeti főiskola belsőépítész szakára. Szerencsém volt, mert 200-an jelentkeztünk, és 9-et vettek fel.

Ha jól számolom, az ’50-es évek elején költözött Budapestre. Milyen volt akkor főiskolásnak lenni?

Bonyodalmas volt, a Rákosi-­érában kezdtem – a felesége iskolatársam volt –, meg közbejött ’56 is. Elsőéves voltam, amikor az egyik ötvös kolléga valahonnan szerzett egy darab aranyat, abból gyártott ékszereket. Egyik nap jött érte egy nagy fekete autó. Aztán végül Rákosiné intézte el valahogy, hogy kiengedjék. Nagyon kellett vigyázni. A főiskolán csodálatos tanáraink voltak, és ezek nemcsak nagy szavak. Az előző rendszerben tanultak, hatalmas tudásuk volt. Aztán az utolsó évekre kezdtek kicserélődni az új korszak embereivel, a színvonal is egyre süllyedt. A gyerekkori inspiráció és a jó emberek aztán megszerettették velem a szakmát. Olyannyira, hogy később, amikor idejöttem Miskolcra és dolgozni kezdtem, inkább játéknak éreztem, mint munkának. Amikor először adtak fizetést, szinte rosszul éreztem magam, hogy jó itt, és még fizetnek is érte.

Hogyan került Miskolcra?

Bevallom, Budapesten szerettem volna maradni. Ám ekkor kezdték csinálni a színházat. Dolgozott itt egy pesti belsőépítész, aki nagyon haza akart menni. Azt mondták, csak akkor engedik el, ha hoz maga helyett valakit. Akkor diplomáztam. Jött a fiú egy zárt borítékkal, benne a színházigazgató levele, kérte, olvassam el. Ezer forintot kapott egy kezdő építész, ő 1700-at ajánlott és egy lakást. Ezt, amiben most ülünk.

Mondják, többek között a színház gyönyörű csillárját is ön tervezte.

Az csak egy kis része, a teljes belső berendezés volt a munkám. Akkor a Kossuth téren volt a tervezőiroda, a hajdani Aranyszarvas patika felett, úgy 120-an dolgoztunk ott, az én feladatom lett tehát a színház. Átköltöztem, annak igazgatói szobáját rendeztük be műteremnek, ott dolgoztunk. Nagy lecke volt elsőre.

Megvan még belőle valami?

Semmi, minden tönkrement. Pedig mindent mi magunk gyártattunk le. Az nem úgy volt, hogy az ember elmegy a boltba és megveszi, vagy kiválasztja a prospektusból. Mindent meg kellett tervezni, le kellett gyártatni, asztalosokkal kárpitoztatni. A nagy hallba a foteleket, kanapékat például.

Mindig szabad kezet kapott?

Nem szóltak soha bele, persze egyeztetni kellett az igazgatóval, de mindig jóváhagyták a terveket.

Később, 1958-ban az Északterv tervezője lett. Ezt országosan elismert szakmai műhelyként emlegették…

Az is volt. Nagy teres iroda, úgy százan dolgoztunk egy térben. Abban nagyon jó volt, hogy gépészek, statikusok, villamosmérnökök, organizátorok voltak ott együtt, és ha az embernek gondja volt, akkor meg tudta beszélni velük. Sok fiatal jött abban az időben. A ’60-as évek után elkezdett iparosodni Miskolc, a diósgyőri gyárba tízezrével jártak dolgozni az emberek. Lakás kellett nekik, meg művelődési házak, ezeket kellett megépíteni. Akkor kezdték házgyári módszerrel építeni tömeges mennyiségben a lakásokat, így 50 százalékkal gyorsabban lehetett, mint hagyományosan. Az más kérdés, hogy az embereket bekényszerítették a kis dobozokba, s mindent meghatároztak, hogy milyen legyen. Vidéken is vannak típusházak, de ott mindenki belevitt valami egyénit. Itt minden egyforma volt. Pedig lehetett volna másképp, akkoriban jártam Olaszországban, ott is épült panelház, de ott ügyesebben csinálták, létrehoztak egy nagy teret, volt benne vizesblokk, gáz, de se burkoló, se tapéta, az emberek maguk, a saját ízlésük szerint alakították ki a belső tereket. Itt minden előregyártott volt, megkaptuk, aztán adoptáltuk.

Vagyis nem sok fantázia lehetett a belsőépítész munkájában. No, de szerencséje volt, mert sok-sok emblematikus épület belsőépítészeti munkáját végezhette el. Mesélne ezekről?

Igen, kaptam néhány csemegét. Például a Vasas művelődési házat. Csodálatos épület volt, sajnos tönkrement az is. Hidraulikás előadóterem, ott mindent lehetett csinálni, bokszmérkőzéstől kezdve a hagyományos előadásig. A színpadot is lehetett bővíteni, szűkíteni. A nagyterem felett klubok voltak, kihúzható falakkal kisebb termekké lehetett azokat alakítani. Az Alabárdos kocsma belső terét is fantasztikus munka volt kialakítani. Borosüvegeket világítottunk meg hátulról, zöld pincehangulatot árasztottak, szép hutaüvegek adták a világítást.

Honnan jött az ötlet?

Ki tudja már, az ember sokat gyötrődik, aztán egyszer csak jön. A nagy nehézség az volt, hogy 14. századbeli, nagyon rossz állapotban lévő ház, nehéz volt a fűtést megoldani. Mellette van a Mindszenti templom, amellett pedig a papok kertje. Megbeszéltem velük, engedjék meg, hogy egy nagy olajtartályt betegyünk hozzájuk, és onnan szivattyúztuk az olajat a fűtéshez az épületbe.

Az Alabárdosért nívódíjat kapott, mint ahogy a postaforgalmi épületért is. Megtervezhette a miskolctapolcai Juno szálló belső terét is. Arra hogyan emlékszik vissza?

Lábakra kellett építeni a magas páratartalom miatt. A különböző éttermeket, eszpresszót, közlekedőket, szobákat az akkori legfrissebb divat szerint nagyon igényesen kellett megcsinálni. Aztán ott volt a pártház, a mostani ITC-székház is. Abban volt a legtöbb pénz, egy éven át dolgoztunk rajta. A kongresszusi terem terveivel aztán pályáztam az ország legszebb belső tere címre. Meg is nyertem.

Ma is impozáns, gyönyörű épület.

A kongresszusi terem nagy munka volt. Nehéz, mert kör alaprajzú, és ilyenkor minden irányba fókuszál benne a hang. Úgy kellett megoldani a térakusztikát, hogy ha beszélnek benne, mindenki rendesen hallja. A gyűrött, elnyelő felületek azért vannak benne, hogy visszaadják a hangot. Aztán a végén letoltak, mert meghatározta a párt, hogy hány embernek kell helyet teremteni a pulpituson, és egy kissé szűkös lett a végeredmény, mert csak annyi fért. Mondták, hogy gondolom én, hogy ők ott fognak szorongani. Utána talán át is alakíttatták. Az első titkár emeleti szobáját is különösen igényesen kellett berendezni. Volt benne tárgyaló, beszélgetősarok, munkaasztal, a fali polcon rejtett drinkbár, hűtőszekrény. Később kiderült, épp a szobájának magasságában szólt a Mindszenti templom harangja, és az erős hang nagyon zavarta a titkár elvtársat. De nem tudta leállíttatni.

Közben a képeket, terveket nézegetjük, kezünkbe kerülnek a megyei könyvtár belső tervei is, és látjuk, tervezett előadót a Miskolci Egyetemen, sőt a pataki főiskolán is. Volt kedvence a sok munkája között?

Igen, a művész klub. A hangulata miatt. Nagyon sötétkék, durva vászon a falon, erre falécek kerültek díszítésként. Nagyon szerették, akik ide jártak, de nem tudom, miért. Régi kávéházakra hajazott talán. Aztán rengeteg kis üzletet csináltam a főutcán, például fodrászüzletet, ide jártunk nyiratkozni. Szemben volt az irodánk, átmentünk köpenyben. És ott az egyetemi könyvtár. Az igazgatója, amikor először megnézte, azt mondta, „ha ezt az egyetlen munkát csináltad volna életedben, már az is elég lenne, annyira jól sikerült”.

Mi tesz szerethetővé egy belső teret? Van valami titka?

Tudja, mi a különbség a külső meg a belsőépítészet között? Az, hogy a külső a papír, a belső pedig maga a csokoládé. Igyekezni kell eltalálni az arányokat, fontos a harmónia. És attól szép valami, ha egyszerű. A mesterem egyik mondása az volt: elvenni művészet. Ha valamit csinál az ember, és úgy gondolja, hogy az jó, akkor azon kell gondolkodni, hogy mit lehetne elvenni, hogy még tökéletesebb legyen. Teljesen le kell vetkőztetni, amíg csak a lényeg marad. A színbeli játékok is fontosak. A bútor pedig az ember kezének meghosszabbítása. Azaz érjen el általa minél többet, minél jobban. Összefoglalva így is mondhatnám: ha ellátogat valahová, és utána megkérdezik, na, milyen volt? Ha azt mondja, nagyon szép volt a csillár, akkor az már nagy baj. Ha azt mondja, nem tudom, de nagyon jól éreztem magam, nos, akkor jó a berendezés.

Az említett belső terek szinte majd mindegyike mára az enyészeté. Nem rossz érzés ez?

Ilyen az élet, az ember is elmegy, ezek sem örökök. Igen, majd’ minden tönkrement. A főutcán is több mint húsz üzlet berendezése az én munkám volt. Privatizálták, kidobták a régi bútorokat, az újakat külföldről hozták.

Lát olyan új belső teret, ami tetszik?

Nem igazán. Nagy részüket nem miskolciak csinálták.

1989-ig dolgozott az Északtervnél. Mi lett utána?

Csodálatos szellemi műhely volt, de tönkretették, széthordták, kirúgtak bennünket. Nagyon rosszul érintett, bennem akkor megtört valami, 30 évig ott dolgoztam. Úgy volt, ha nyugdíjba vonulok, odajön a helyemre a lányom, aki akkor végzett az egyetemen. Nem így történt. Még vagy két évig dolgoztam maszekban, de az már nem volt jó. Abbahagytam, húsz éve nem terveztem semmit.

Hogyan telnek a mindennapjai?

A telekre jártam korábban. Két lányomtól négy unokám van, nagyobbik lányom némettanár, a kisebb belsőépítész, Észtországban él, oda ment férjhez.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában