Várni és vágyni a színpadi jelenlétet, ez a legfontosabb

Miskolc - Enyedi Éva írta, Keszég László rendezte, Harsányi Attila és Rózsa Krisztián játssza a Lear halála című darabot.

Kétszemélyes kamaradarab, majdhogynem jutalomjáték, sírunk és nevetünk, miközben magunkon gondolkozunk. Ezt nyújtja a Miskolci Nemzeti Színházban szeptember végétől műsoron levő Lear halála című darab, amelyet William Shakespeare drámája nyomán Enyedi Éva írt, Keszég László rendezett Harsányi Attila és Rózsa Krisztián számára.

Színészparadicsom

– Az utóbbi időben megtalálnak a hálás szerepek – mondja Harsányi Attila. – Előfordult már, hogy meg kellett küzdenem azért, hogy egy szerepet megszeressek. Itt erre nem volt szükség, ez is egy hálás szerep, maga a színészparadicsom. Öt-hat percenként kell váltanunk teljesen más hangulatra. Olyan feelingje van, mint egy jutalomjátéknak, persze remélve, messze vagyok még attól, de itt színe-javát meg lehet mutatni a színészmesterségnek. Mi­után ez egy kétszemélyes darab, nagyon sok múlik azon, mennyire tudunk együtt dolgozni a partnerünkkel. A színházon belül nem tudok olyanról, hogy valaki rossz kapcsolatban lenne valakivel. Nem is igazán fontos a jó emberi kapcsolat a színészek között egy olyan darabban, ahol tizen-huszan játszanak. Egy kétszemélyes előadásnál viszont nem árt, ha a szakmán kívül is jó kapcso­latot ápolunk. Krisztiánnal ilyen szempontból nagyon könnyű együtt dolgozni ugyanúgy, mint Keszég Lászlóval is nagyon szeretek együtt dolgozni.

Várni a játékot

A próbafolyamat előtt igazi műhelymunka folyt.

– Készült egy változat a drámából, amelyen egy kis ideig közösen agyaltunk. Volt idő egy kicsit babrálni a szöveggel, mit, hova és főleg miként kellene vagy lehetne még berakni. Ketten vagyunk a színpadon, nem oszlik sokfelé a figyelem, de végig nagyon koncentrált a jelenlét. Természetesen előadás közben nem változtatunk a szövegen, ez tiszteletlenség lenne a szerzőkkel és a rendezővel és egymással szemben is, de ahogy szokták mondani, a színház a pillanat művészete, így előfordul, hogy az előadáson belül a hangsúlyok picit az aktuális élethelyzetünk alapján eltolódnak, persze nem egymás rovására. Ha arányaiban akarnám kifejezni, akkor nyolcvan százalék az, ami be van vésve, 20 százalék marad arra a részre, ami úgy tűnik, mintha ott születne meg. Itt nincs helye a hibázásnak, ez egy rövid darab, egy óra tíz perc a játékidő, ha elrontok valamit, akkor nincs idő helyrehozni, és mint minden előadáson, itt is az a fontos, hogy a néző kapjon valamit, amit átgondolhat, amit magával vihet. Kicsit aggódtunk, milyen lesz a darab fogadtatása, hiszen ez számunkra is újdonság. A közönség roppant mód elfogadta az előadást, ekkora sikerre nem számítottunk. Visszahallom, hogy sokat nevetnek ugyan előadás közben, de azért mint tragikomédia, ez dráma is, és a nézők előadás közben elkezdenek gondolkodni saját magukon, az életükön, hogy ebben a helyzetben ők hogy döntenének. Ez nagymértékben köszönhető Enyedi Éva zsenialitásának. Egy hónapban nagyjából négyszer játsszuk a darabot és mindig már előre várom, hogy színpadon lehessek, és addig érdemes játszani, amíg ez az érzés színészként bennem van.

Igazi műhelymunka

– Csak megerősíteni tudom Attilát, nagyon szeretjük játszani ezt a darabot – mondja Rózsa Krisztián. – Igazi műhelymunka folyt. Ide-oda rakosgattuk a jeleneteket, volt, amiből húztunk, máshová betoldottunk, sok mindent kipróbáltunk. Nekem különösen izgalmas volt, hiszen még sohasem vettem részt olyan előadásban, ahol csak ketten vagyunk a színpadon. A k2 Színházban volt egy elhatározás, hogy mindenkinek legyen egy monodrámája. El is kezdtük a munkát, de aztán valamiért félbemaradt. Most viszont részem lehet egy igazi kamaradarabban és nagyon élvezem a játékot. Azt veszem észre a nézőkön, hogy a darab elején a számukra egy kicsit kaotikus az egész, nem igazán értik, mi is történik, de a harmadik jelenet végén van egy kiszólás a nézők felé és onnan már világossá válik, mi történik a színpadon.

Egy ügyért

Rózsa Krisztiánt is faggattuk arról, mennyire számít egy ilyen előadásban a színészek színpadon kívüli kapcsolata.

– Három éve ismerjük egymást Attilával, gyakorlatilag szembe szomszédok vagyunk, és emellett még jó barátok is. De a társulat egészéről elmondható, hogy tudunk egymással úgy beszélni, hogy abból ne legyen sértődés. Az azonban fontos – különösen egy ilyen darabban –, hogy tudjunk támaszkodni a partnerünkre. Egymásra vagyunk utalva, sokkal nagyobb a felelősségünk, a hibáink a másikra is hatással lehetnek. Ha mindenki egy ügyért van, ha egy irányba toljuk a szekeret, akkor gyakorlatilag alig számít, magánemberként milyen viszonyt ápolunk egymással, de az kétségtelen, hogy a kettőnk közötti barátság a próbafolyamatot is megkönnyítette, hiszen könnyen elfogadjuk a másik segítő szándékú tanácsait, ami az előadáson is meglátszik.

ÉM-BG