Helyi közélet

2018.08.25. 19:03

Arra bátorítok mindenkit, hogy a saját véleményét tartsa fontosnak

Miskolc - Miskolci Lúdas Matyi. Basszisták szólóban. Színház a nézőtérről. Így szeress! Interjú: Makk Zsuzsannával, a Mezei Nézővel.

Miskolc - Miskolci Lúdas Matyi. Basszisták szólóban. Színház a nézőtérről. Így szeress! Interjú: Makk Zsuzsannával, a Mezei Nézővel.

Lenyűgöző a teljesítménye: háromezer-négyszázat meghaladja az általa látott színházi előadások száma, ezerháromszáznál több írása szól ezekről az élményeiről. Mezei Néző nevű blogja a (mezeinezo.blog.hu) megkerülhetetlen, ha tudni akarjuk, mi a jó éppen most a magyar színházi világban.

Azt tartja: nincs kizárólagos vélemény. A sajátja sem az. Az övét a mellette szóló érvek teszik érdekessé, ahogyan rámutat, miben mi a jó, mit miért érdemes látni. A miskolci származású Makk Zsuzsanna a színház iránti elkötelezettségét egy 1978-as miskolci Lúdas Matyi-előadásig tudja vissza­vezetni. És bár azt mondja, az új szezonban jobban át kell gondolnia, mire jut ideje, de a színház továbbra is lényeges részt kap az életében.

Pontosnak tűnik, hogy mezei néző, hiszen nem hivatásos ítész. De nem álszerénység ragaszkodni még mindig ehhez az önmeghatározáshoz most, amikor több színházi előadást lát, és többről is ír, mint a legtöbb hazai színházi kritikus?

Én már akkor is száznyolcvan előadást néztem egy évben, amikor egy kritikusnak hatvanat kellett látnia ahhoz, hogy a céh díjairól szavazhasson. Azonban nem ez a fontos különbség, hanem talán az, hogy a kritikus próbál objektív maradni – más kérdés, ez mennyire lehetséges –, én viszont kifejezetten arra törekszem, hogy azt mutassam meg, miért érdemes valamit látni. Amit írok, feltétlenül a mezei nézőknek szól, akik az írás alapján eldönthetik: egy előadás érdekes-e számukra. Az átlagos néző, szerintem hozzám hasonlóan szintén arra törekszik, hogy igazolja magának, érdemes volt az általa kiválasztott előadást megnéznie.

Akkor ez vállalt közössége, a lényegében teljesen ismeretlen nézőkkel?

Tanárként 1994 óta viszem színházba diákjaimat. Eleinte lelkesen jöttek, aztán a kétezres évek elejétől észleltem, hogy egyre nehezebb rávenni őket erre. Akkor kezdtem el hírlevelet írni, előadásokat ajánlottam annak a kétszáz embernek, akit ez érdekelt. Öt éve merült fel, hogy legyen részletesebb, és teljesen nyilvános a beszámoló. Azóta az életem jelentős része erről szól. Napi nyolc órám biztosan rámegy a non-profit blogomra. Ha kapnék érte pénzt, nem néznének őrültnek (vagy fanatikusnak), ahogy ez tipikus, bár ez a vélekedés nem gátol meg semmiben. Sokat kapok az előadásoktól, megkönnyítik a problémáim kezelését, és szeretnék ezekből az energiákból visszaadni a színházi világnak. Az írásaim elsősorban a mezei nézőknek szólnak, a saját benyomásaim leírásával arra bátorítok mindenkit, hogy merje vállalni a saját véleményét. Ugyanakkor nagyon nem szeretem azt a manapság egyre erősödő tendenciát, hogy sokan – szakemberek is – véleményt mondanak olyan előadásokról, amelyeket nem néztek meg.

De ön mégis csak intézmény: A Mezei Néző, a lehetséges eligazodási pont a színházi életben, hogy mi miért jó, mit miért érdemes megnézni.

Valóban máshogy nézem az előadásokat, amióta írom a blogomat. Azóta nagyon figyelem azt is: ahogyan a színház hat rám. Nézőtéri dolgozókkal társalgok. Egyébként, sok színházigazgató jól tenné, ha legalább hetente beszélgetne velük, mert ők kapják a legtöbb visszajelzést, rengeteg mindent meg lehet tudni tőlük az előadások fogadtatásáról. Ugyanakkor nem elfogulatlanok: imádják a színházat, ahol dolgoznak. Engem a befogadás, a nézői reakciók is egyre inkább érdekelnek, amelyek sosem egységesek. El kell fogadnunk, hogy nem minden előadás készül nekünk, tudnunk kell válogatni, de fontos lenne a tolerancia is, annak az elfogadása, hogy mások mást látnak ugyanabban az előadásban.

Jár-e valamilyen felismert felelősséggel, hogy olvasók sokasága számára az ön írásai jelentik a referenciát?

Ma már, amikor összeállítom a programomat, többször hozok olyan döntést, hogy nem azt az előadást választom, amelyiket leginkább szeretném. Fontos, hogy legyen szélesebb az általam bemutatott előadások köre, amelyek a napi ajánlókban rendszeresen visszatérnek. Fehér Elephánt (a kulturális ajánló portált készítő ismert szerző valódi neve Fehér Alfréd – a szerk.) májusi halála óta sokkal nagyobb hangsúlyt fektetek a független produkciókra és a színművészetisek előadásaira. Ebben sokat segít, hogy az Operaház zárva, az Erkelben pedig lényegében decemberben indul az évad.

Színházat nézni jó, színházi elő­adásról gondolkodni jó…

…az még jobb…

…beszélni róla szintén jó – de így, egyben napi rendszerességgel ez tényleg nagy munka, mintha az ember úgy gondolna az időre, hogy soha nem lehet vége annak, amit csinál. Mi hajtja?

A kihívás. Hogy legyen még valami. Három gyerek és a tanári munka mellett volt olyan három évem, amikor nappalin végeztem az olasz szakot az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Saját tapasztalatot szereztem az idővel való gazdálkodásról: négy és fél óra alvással is nagyon jól lehetett boldogulni. Meglehet, sokkal több haszna lenne, ha kidolgoznám a hajléktalanok problémájának megoldására a receptet, de nekem egyszerűen ez a színházi blog jutott az eszembe, mint olyasmi, aminek van értelme.

De ugye nem azzal a hangsúllyal mondja ezt, mintha valójában értelmetlen lenne?

Nem, dehogy. Arra mondtam, hogy a rengeteg energiámat használhatnám másra is, de így alakult. Lennének más ötleteim is, voltak próbálkozásaim színházi területen (voltam rendezőasszisztens és művészeti titkár), nemrég felvetettem egy operabeavató klub ötletét, amely nem talált fogadtatásra az Operaház főigazgatójánál. Ez a blog független mindenkitől, elég a családom segítsége. Minden máshoz, ami foglalkoztat, kellene külső támogatás is. Elég meredeknek hangzik, de néhány hete befejeztem egy operalibrettót, ehhez keresek zeneszerzőt – nyilván nehezebb lesz rátalálni arra, aki beleszeret a történetembe, mint előadás után leülni és összesen akár 6-8 óra alatt megírni egy bejegyzést, de ez a hosszútávú tervem.

Próbáltam megbecsülni, hogy mennyi időt töltött eddig színháznézéssel, és a blogírással – szerintem legalább egymillió kétszázezer perc lehet, ha nem számolom, amikor csak hozzáolvas egy-egy előadáshoz, gondolkodik róla. Soha nem merült fel, hogy ez az ideje haszontalanul telik?

Nem, közben sokkal összetettebben kezdem látni az előadást.

Jól tudom, hogy a színház iránti elkötelezettsége egy régi miskolci Lúdas Matyi előadással kezdődött. Mivel rántotta az ön gyermeki lelkét a színház bűvkörébe?

Az a miskolci Lúdas Matyi a Schwajda György-féle változat volt. A ludak szempontjából mesélte a történetet. A ritmusa, a zene, a sok szereplő – ez egy nyolcesztendős kisgyerek számára nagyon hatásos. A főszereplők közül Somló István sajnos már nem él. Máhr Ági viszont még mindig játszik Miskolcon – nagyon szeretem a játékát, értékelem az összes alkalmat, amikor színpadon láthatom. Akkoriban évente négyszer-ötször jutottam el a színházba, és mindig vágytam rá, hogy megint mehessek. A vágy másik forrása, hogy édesapám folyton mesélt a születésem előtt megnézett néhány operaelőadásról, és basszisták szólóalbumait hallgatta. Tizenöt évesen egy páholyban állva láttam a Parsifalt, előkészítés nélkül, de nagy énekesekkel, így bevonzott a műfaj.

A miskolci Lúdas Matyi Csiszár Imre színházvezetői korszakának idejére esik, amelyhez hozzátapadt a jelző: „legendás”. Ha visszagondol rá, a mai eszével és színháznézői tapasztalataival: mivel érdemelte ki ezt a miskolci színház?

Csiszár Imre Major Tamás tanítványa volt, ő is játszott és rendezett akkor ebben a színházban. Jók voltak a színészek, érezhetően szerettek együtt játszani: Blaskó Péter, Timár Éva, Bregyán Péter, Mihályi Győző. Dóczy Péter! A Földesben a legtöbb osztálytársnőm kedvence ő volt. Egyszer beszólt a közönségnek, mert zavarta a beszélgetés. Utána mindenki imádta. Kértem tőle autogramot a barátnőmnek.

Adott?

Bementem a színházba, bolyongtam a folyosón, és egyszer csak ott állt Dóczy Péter, valami köntösben, lenézett rám: „kinek kell?”. Mondtam: Timinek, születésnapjára. És Timit sokan irigyelték, mert Dóczy Pétertől kapott autogramot.

A rendszeres nézőjének a színház a változásai folyamatában is megmutatkozik. Tud-e koroktól függetlenül egyformán fontos lenni?

Nem hiszen, hogy a legtöbb ember számára a színház a legfontosabb élmény- és energiaforrás, bár nincsenek kevesen, akiknek igen. Sok ismerősöm megközelítően annyi előadást néz, mint én, nagyon tudatosan. Nem gondolnám, hogy többet tudok náluk a színházról, esetleg alkalmanként mélyebbre juthatok azáltal, hogy megfogalmazom, amit gondolok.

A nyolcvanas évek végén sokkal fontosabb volt a színház, mint a kilencvenes években. És az utóbbi években megint érezhető a felfokozott nézői érdeklődés. Bizonyos színházakba, bizonyos előadásokra nem lehet jegyet kapni. Gondolom, érzékeli ezeket a változásokat?

Vannak ilyen előadások most is, de ezek inkább társadalmi problémákkal és nem politikai kérdésekkel foglalkoznak.

Pontosan erre gondoltam: mintha nagyobb igény mutatkozna most mind a színház, mind a nézői részéről, hogy egy társulat – bármely témával foglalkozik, bármilyen mű bemutatása által – segítsen megérteni valamit a mából. Abból, ami éppen most történik velünk.

Ez a felvetés arról szól, hogy mi a színház, és mire való. Vannak helyek, ahova az ember kifejezetten azért megy, hogy három órára elfelejtse mindazt, ami az életében nyomasztja. Senkit sem tudok elítélni ezért – én is vagyok olyan állapotban, amikor a vállaltan szórakoztató, ugyanakkor minőséget kínáló színházba ülök be (például a Karinthyba, a Tháliába, a Centrálba), és utána mindig jobban is érzem magam tőle. És vannak helyek, ahol azt ígérik: segítünk átgondolni valamit. Az ember ott azt érzi: nincs egyedül, másokat is foglalkoztat a helyzetünk. A független produkciók nagy része ilyen, de a Katona elő­adásai is.

Van-e valami, ami egyformán igaz a sokszínű, sokféle törekvésű magyar színházra?

Többféle színházeszmény él egymás mellett. De sok színházra igaz, hogy új utakat keres, új utakon jár. Nem megkerülhető a finanszírozás kérdése: régebben a magánszínház szinte elképzelhetetlen volt – a Karinthy Színházat leszámítva –, de most már például ott a Rózsavölgyi Szalon, az Orlai Produkció is – vannak, akik megpróbálják azt, ami Amerikában teljesen egyértelmű gyakorlat: állami pénz nélkül színházat csinálni.

Ez átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy egy-egy előadás megszületésében egyenrangú szemponttá lép-e elő a saját közönség megtalálása-megtartása, az ő kiszolgálásuk, hogy értsék és értékeljék, amit látnak?

A miskolci színházban nem lehet eléggé megbecsülni, hogy közös előadásokat készítettek a most már ötéves K2 Színházzal. Ültem a Játékszín nézőterén, és azt láttam, hogy olyasmi született, ami Pesten évekig menne. Utalásokban, háttértudásban gazdag előadások – ez nem tipikus. Jót tesz a miskolci színháznak, az ott dolgozó színészeket is inspirálja. És ha már Csiszár Imre korszaka szóba került: ez a mostani korszak, szerintem legalább annyira jó. Láttam Mohácsi János rendezésében a Játék a kastélyban című Molnár Ferenc művet – abból a kétszázötvenből, amit tavalyelőtt megnéztem, a legjobb tízben benne volt. Sok adósságom van, ami a miskolci előadásokat illeti, remélem, ebben az évadban ledolgozok majd ebből valamennyit.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában