„Múlt századi színész vagyok. De én nem elégszem meg ezzel…”

Miskolc - Igazságok és ostobaságok. Rossz helyzetek és jók. Miért ne beszéljünk ezekről? Interjú: Keresztes Sándor színművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház tagjával.

„Szerintem a színház mindig nagyon fontos. És nem politikai értelemben mondom ezt: az emberi helyzetekről mindig lehetséges jelentést adni.” Olyan színész mondatai ezek, aki a pályán töltött évtizedei alatt fontos színházi műhelyekben, egy-egy korszak meghatározó rendezőivel dolgozva szerezte tapasztalatait. Keresztes Sándorral beszélgettem.

A Mi Osztályunk című előadás vendégművészeként tűnt fel a miskolci színpadon. Hogyan vezetett az útja ebbe a színházba?

Nyolcadik esztendeje dolgoztam a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, amikor azzal keresett meg Béres Attila: eljátszanám-e Abram szerepét a miskolci előadásban, amelynek a rendezésére készült. Boldogan mondtam igent. Szívesen veszek részt mindenben, ami más, ami újdonság és kihívás. Az előadás megszületett, a közönség reakcióiból ítélve mindannyian sikeresnek gondoljuk. Szerettük és szeretjük is csinálni. Attila éves szerződést ajánlott, hogy társulati tagként folytassam a munkám. A családom Budapesten él, és ha itt dolgozom, közelebb lehetek hozzájuk, mint amikor a főváros és Kolozsvár között ingáztam. Nem tagadom, ez is hozzájárult, hogy éltem a lehetőséggel. De érdekelt is ez a színház: abban a társulatban jó élni és dolgozni, ahol olyan előadások születhetnek, mint a Kivilágos kivirradtig.

Kiderült-e, hogy miért éppen Abram szerepét szánta önnek a rendező?

Engem ez nem érdekel. Kiválasztott. Az ő döntése.

Nem is beszéltek erről?

Nem. Régről ismer, Erdélyben sok előadásban látott. Gondolom, az vezérelhette, hogy képesnek tartott megcsinálni.

Egy 1983-ban készült interjújában olvastam, mennyire fontos önnek, hogy egy előadás erőskezű rendező munkájaként szülessen meg. Rengeteg idő telt el a nyilatkozata óta. Érdekelne: ezt tartja ma is?

Egyetértek akkori önmagammal abban, hogy kell a vezérfonál, amihez csatlakozni tudok. Ilyen értelemben az előadásoknak is szükségük van erős egyéniségekre. A zenekarnak is az a jó, ha a pulpituson olyan ember integet a karmesteri pálcával, aki rendelkezik karizmával.

Mi az, ami miatt ez számít?

Ne csak az érdekelje a rendezőt, hogy az ő elképzelését miként tudom valóra váltani. Hanem, hogy én hogyan érem el, amit ő szeretne. Ha az érdekli, felfedezi azt is, ami bennem lakozik. Vagy még többet. De ha csak az érdekli, hogy képes vagyok-e megfelelni neki, akkor nem tud felfedezni: engem.

A mi osztályunk színész és rendező szerencsés találkozása volt?

Abszolút szerencsés találkozás volt. Attila nagyon türelmes és invenciózus rendező. Nem tudom, más hogy van ezzel, de szerintem ez jó előadás.

Az előző szezonban az évad előadása volt, gondolom ez is számít.

Persze. Súlyos témájú előadás, nem könnyű játszani, de amikor játszom, szívesen teszem. Mert olyasmit mutathat fel az ember, amit érdemes.

Sorsokon szemlélteti ez az előadás, mit művelt az emberekkel a huszadik század. Ez: a történelem mélysége.

Számomra elsősorban nem a történelmisége a fontos, hanem az emberi mélysége. Shakespeare Hamletjében Claudius lehet ugyanolyan mély, vagy Mrozek Tangójában Artur. Vagy Balga, Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjében.

Ezek mind az ön szerepei is voltak. Úgy mondja tehát mindezt, mint lehetőséget, aminek meg kell történnie a színpadon? Valódi mélységeknek kell feltárulniuk? Ez a színészi hitvallása?

Minél mélyebbre ásson magában a színész. Ha tud. Persze, nem mindenki tud egyformán mélyre hatolni. És ez elsősorban nem is tehetség kérdése.

Hanem?

Vannak egészen tehetséges színészek, akik képtelenek erre. Ilyenkor dolgozik például az ösztön.

Abram szerepében milyen mélységeket pillantott meg, saját magában?

Nem volt olyan egyszerű feladat. Mozgékony alkat lévén a higgadtságot kellett megtalálnom magamban. Tanult kollégája azt írta az előadás kapcsán: ezzel nem tudtam mit kezdeni.

A színész meddig felel azért, hogy milyennek látják?

Egyféleképpen felel: ha valamit nem jól csinál. De mindenkinek nem lehet megfelelni.

Rosszkedvvel tölti el, ha ilyet olvas?

Ha valakinek az ítéletében megbízom, akkor nem.

Az előadás érdekessége, hogy jók és rosszak, mind ugyanúgy halnak meg.

Számomra ez gyönyörű. Ez: rituálé.

És felesel a nézői igazságérzetemmel. Tényleg mindenkinek kijár-e, hogy ugyanúgy lépjen át a létből a nemlétbe?

Mindenki egyedül hal meg. Erre pendül ez a gondolat. Ezt nagyon szépen képzelte el Attila. Költészet. A halálról csak így, költészettel szabad beszélni. Lehet nyersebben is, de az dokumentumszínház.

Sok társulatban dolgozott. Milyen szempontok alapján mérlegel, hogy vállalja-e, vagy sem, amikor felkérik?

Amit ajánlanak, elfogadom.

Az említett 1983-as interjúban volt egy nagyon erős mondata, amit a színházi minőséggel kapcsolatban fogalmazott meg: az igazi színházban minden évben van legalább egy világszínvonalú produkció.

Jó, tegyük hozzá: 24 éves voltam akkor…

…ifjú és idealista?

Persze. Nyilvánvalóan ennek tudható be ez a kijelentés.

De az a kor valóban fontos időszaka volt a színháznak. Utólag is nehéz azt mondani: lehetetlent kívánt.

Igen, fontos időszak volt. Ami ebből engem illet: ott és akkor a fiatal Tompa Gábor rendezővel dolgoztunk. Találkoztunk, és elkezdődött a színházi életem.

Mi az, amit színészként megtud magáról egy ilyen találkozásból?

Az ilyen találkozás megadja a tapasztalatokat, gazdagítja a színészi eszköztárat. De elsősorban a hit miatt fontos. Az önmagamba vetett hitet adja meg. Hogy előadásról előadásra képes vagyok megújulni. Az igyekezet megvan. Nem mindig sikerül.

Mekkora szerepe van a színház és színház közötti különbözőségben a rendezőnek?

Sok függ a vezéregyéniségtől. Hogy ráerőszakolja-e az akaratát, vagy pedig rányomja a bélyegét a társulatra. Ez óriási különbség! Harag György például olyan rendező volt, aki mindent elkövetett, hogy a színészből kibányássza, ami csak benne van.

Vele az 1984-es kolozsvári Csongor és Tündében dolgozott együtt. És most, harminchárom év múltán megint egy Csongor és Tünde előadásban szerepel: a Szőcs Artur rendezte miskolci változatban.

Ráadásul az akkori főszereplővel együtt.

Salat Lehellel.

Vele bizony. Akkor ő volt Csongor, én Balga.

Észrevesz különbségeket és azonosságokat?

Óhatatlanul megtalálja az ember. És örülök, hogy különbségeket találok. Ez nagy dolog. Gondoltam egyébként, megrendezem a magam Csongor és Tündéjét, Gyulán. A Várszínház mögött ott az a hatalmas tölgy. Az az igazi nagy fa, éppen, amilyennek a gyerek rajzolná. Rengeteg izgalmas megoldásra csábít.

Mi lett az ötlettel?

Semmi.

Nem érdekelte annyira?

Egyszerűen csak nem jártam utána. Kellett volna valakit keresnem, aki támogatja az előadást.

Könnyen elengedte?

Nem nekem való a rendezés.

Nem érez magában határozottságot ehhez?

Tudnék színészeket vezetni. De eléggé hebrencs és hirtelen természetű is vagyok. Az nem jó. A rendezéshez bölcsesség kell. Hogy ne ess a színésznek minden hibánál. A tizediknél sem. Mert lehet, a tizenegyedikre lesz meg a jó megoldása arra a helyzetre, amit próbál.

Miben változott a színház, amióta ezen a pályán van?

A nagynéném színésznő: Orosz Lujza, Erdély Dajka Margitja. Ő azt mondja magáról: múlt századi színész vagyok. És én is ezt mondom: múlt századi színész vagyok. De én nem elégszem meg ezzel. Szívesen csatlakozom ahhoz, ami új és friss. Persze, változik a színház. De nem biztos, hogy mindig jó felé tart. A pillanat, amelynek részesei vagyunk, mindig később válik minősíthetővé. Ha igazi pillanat volt, fennmarad róla valami. Ha nem volt igazi pillanat, elfelejtik.

Vannak idők, amikor a színház maga is mintha komolyabban venné magát. Amikor ön erre a pályára lépett, a nyolcvanas években a színház a térség talán legfontosabb művészete volt, a leginkább a színház rezonált a jelenre. A rendszerváltáskor veszített a fontosságából, és most, Magyarországon megint több figyelmet érdemel.

Szerintem a színház mindig nagyon fontos. És nem politikai értelemben mondom ezt: az emberi helyzetekről mindig lehetséges jelentést adni. Mindig vannak igazságok és ostobaságok. Rossz helyzetek és jók is. Miért ne beszéljünk ezekről? A színház mindig is tudott a közönséghez szólni.

Nem érezte soha: talán mégis jobb lett volna orvosnak mennie, mint ahogyan azt tervezte is?

Dehogynem. De soha nem volt tartós ez az érzésem. Amikor még nem színész akartam lenni, hanem orvos, akkor is inkább állatorvos. Ha nem lehetnék az, ami ma vagyok, nagyon szeretnék állatkertben dolgozni. Vagy egy farmon, gondozóként. Nem tudom, mennyi ideig lennék képes rá, de minden további nélkül el tudnám kezdeni.

- Bujdos Attila -

Névjegy: Keresztes Sándor színművész

Születés helye és ideje: Kolozsvár, 1956.

1980-ban államvizsgázott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben.

1980-1983 között – a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház társulatának tagja.

1983-1989 között – a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja.

1989-1990-es évad – a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulatánál dolgozott.

1990-1992 között – a budapesti József Attila Színház társulatának tagja.

1992-1996 között – a budapesti Nemzeti Színház társulatának tagja.

1996-1998 között – a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulatának tagja.

1998-tól a budapesti Thália Színház társulatának tagja.

2008 szeptemberétől a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja.

A 2017-2018-as évadtól a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagja.

„Ez egyszerű: szeretet és kész”

Keresztes Sándor:

A lányom is színész. Anna. Igen tehetséges. 33 éves. A Baltazár Színházban játszik. Láthatta a miskolci Liliom-előadásban. Látta? Igen? Ő az egyik kis angyal. Fantasztikus személyiség, miatta települtünk át a nyolcvanas évek végén Erdélyből Magyarországra. Down-szindrómával született. Ott nem remélhettünk megfelelő ellátást a számára. Defektológiának hívták a gyógypedagógiát, bezárták az intézeteket, merthogy a román nép egészséges, nincs szükség defektológusokra. Tíz osztályt elvégzett. Leérettségizhetett volna, de eljött az ő életébe is a színház. Kivettük az iskolából, amikor baltazáros lett. Miért terhelnénk? Tökéletesen működik az életben. A matek, meg ami nem megy neki, amúgy sem ment volna, ha marad még két évig az oktatásban. A színházban is az volt a dolguk, a tanulás. Tanultak angolt, művészi beszédet, színpadi mozgást. Hiányzott egy hétig, és akkor mondta ezt: jaj, apa, be kell pótoljam ezt is, azt is. És kommunikáció is van. De az egyszerű: szeretet és kész. 1998 őszén volt ez. És azt mondom, igen. Amúgy sem voltam rossz ember, tudtam, mi a szeretet – de ember nincs, aki ezt ennél tömörebben és szebben megfogalmazná. Azóta egészen másképp látok egy csomó mindent.