2017.11.26. 20:12

„Attól, hogy két színházi embert kilőttek, semmi nem fog változni”

Miskolc - Seres Ildikónak is van jó pár története, amit eddig elnyomott magában, mert nem tudta azokat feldolgozni. Interjú Seres Ildikóval, a Miskolci Nemzeti Színház színművészével.

Az idei évadról kezdtünk el beszélgetni a Miskolci Nemzeti Színház színművészével, de hamar ráterelődött a szó a közelmúlt színházi botrányaira.

A zenés rendezés számomra óriási öröm volt!" Seres Ildikó

Hogyan alakult az idei évad?

Seres Ildikó: Eddig két bemutatóm volt. Szeptemberben a „Minden egér szereti a sajtot” című mesejáték, amiben a szürke egérmama, Lidi szerepét játszom. Októberben pedig bemutattuk Rusznyák Gábor rendezésében Shakespeare „Ahogytetszik” című vígjátékát. Decemberben kezdek majd próbálni Béres Attilával, „A hóhérok” című fekete komédiának leszek a női főszereplője.

Mennyire elégedett ezekkel a szerepekkel? Van-e közöttük kihívás?

Seres Ildikó: Bár sok mesét rendeztem már, nem sokban játszottam. Amikor elolvastam az egerek történetét, bizony elég vékonykának találtam. Valószínűleg nálam kiesett volna a rostán, amikor annak idején a mesék között válogattam, hogy mi legyen a következő évi bemutató. Nem nagyon hittem benne, hogy ebből lehet jó színházi előadást csinálni. De Keszég László vezetésével beleadtunk apait-anyait. Nagy Nándor pedig izgalmas zenei világot varázsolt az egyszerű dalocskákból. A minap szétszedték a házat a gyerekek, olyan nagy sikerünk volt. A felnőttek is élvezik, hiszen a darabban jól felismerhető karakterek vannak, a szerző például saját anyósáról formázta az én szerepemet. Mindig is komolyan vettem a gyerekelőadásokat, sosem derogált se játszani, se rendezni. Bár a szakmában még mindig nem igazán veszik színészszámba azt, aki mesében játszik, és nem Shakespeare-drámában.

De az évadban ott van Shakespeare is.

Seres Ildikó: Igen, ott van az „Ahogytetszik” is, de hozzá kell tennem, hogy az eredeti Shakespeare-darabban az én szerepem nem létezik. Épp ez volt benne a nagy kihívás, mert hiába ismertem az eredeti művet, Rusznyák Gábor a próbafolyamat alatt írta a darabot, és csak az utolsó előtti pillanatban derült ki, hogy én ki is vagyok, mi a „sztorim”. Ennek ellenére nagyon szeretem az előadást, ahogy a tavalyi nagy sikerű „Kivilágos kivirradtig”-ot is, ami hasonló módon készült. Móricz viszont megírta Szalaynét, így könnyebb volt a szerepformálás. Gábor a Shakespeare-drámában nem létező szerepeket, mondatokat a színészei karakteréből kiindulva írta. Volt egy félmondata a próbák elején, amikor faggattam, ki is leszek én ebben az előadásban: „…valami ilyesmi… mert szeretem az öniróniádat!”. Ez nagyon jólesett, mert bizony a munkakapcsolatunk elég viharosan indult annak idején a „Gézagyerek” próbái alatt. Mégis a művészeti tanács tagjai közül vele dolgoztam a legtöbbet az elmúlt öt évben. És persze rettentő kíváncsian várom „A hóhérok”-at. Nem láttam a Katona József Színház előadását, (nem is nagyon lehet rá jegyet kapni), de a megjelent kritikákat elolvastam róla. Béres Attila rendező szerint nehéz, de örömet adó, komoly színészi feladat lesz. A darab nyelvezete is rendkívül nehéz, a karakter megformálása is, és hát egy prózai főszerep, ami az elmúlt években nemigen talált meg.

Csalódást érzek a hangjában?

Seres Ildikó: Volt egy kolléganőm, aki 40 évesen azt mondta: „Elegem van abból, hogy sokat játszom, inkább kevesebbet, de jókat akarok játszani.” Meg tudom érteni. Amíg zenés darabokban léptem színpadra (operett, musical), mindig főszereplő voltam. De a zenés műfaj eléggé korhoz kötött. Eljött az az idő, amikor túlnyomóan prózai szerepeket osztottak rám, de a drámaírók nem éppen nőpártiak. Sokkal több férfiszerep van minden darabban, mint női. A női főszerep pedig, ahogy öregszünk, még ritkább. És hát „sok az eszkimó, kevés a fóka”.

A főszerepek helyett jött az új feladat, a rendezés. Kárpótolta?

Seres Ildikó: Igen! A zenés rendezés számomra óriási öröm volt! Segített elengedni a „primadonnaságot”. A rendezés olyan komplex munka, amelynek minden pillanatát élvezem. A darabkeresést, a szereposztást, a dramaturgmunkát, a tervezővel való fantáziálgatást, az egész próbafolyamatot, a zenei vezetést, vagy akár a koreografálást, a világítást, egyszóval mindent. Azt reméltem, hogy a zenés darabok rendezése felé kanyarodik majd az életem. Az utolsó rendezésem, az „Édeskettes hármasban” hatalmas siker volt. Két évvel ezelőtt mutattuk be, az előző évadban még ment, de tavaly már nem rendeztem és az idén sem fogok. De azért remélem, ez nem végleges állapot. Tény, hogy öt szerződtetett rendezője van a színháznak, plusz a vendégrendezők. Azt is értem, hogy ha én rendezek, akkor a többi színész is akar… Mindent értek, és mindenkit megértek, de mégiscsak szeretnék rendezni! Egy színházban az ember kiszolgáltatott helyzetben van abból a szempontból, hogy milyen lapokat osztanak neki. Egyébként is sokat gondolkodom mostanában a kiszolgáltatottságon annak kapcsán, hogy felszínre kerültek a művészvilágban történt zaklatási ügyek. Mindent elolvastam és minden interjút megnéztem ezzel kapcsolatban, ami eddig megjelent.

A szexuális zaklatás általános jelenség, vagy csak megtörténik itt-ott?

Seres Ildikó: Abszolút általános. Én a saját életemből is jócskán tudnék ilyen sztorikat mesélni, és biztos vagyok benne, hogy sok kollégám így van ezzel. Eddig mindig azt hangoztattam, hogy a színház egy olyan csodás hely, ahol az embernek nincs szüksége pszichológusra, mert a szerepeken keresztül a saját problémáit feldolgozza. Ez részben valóban igaz, de az elmúlt hetek eseményei kapcsán rádöbbentem, hogy nekem is van jó pár történetem, amit eddig elnyomtam magamban. Mert ezeket nem tudtam feldolgozni a mai napig sem. Magamat hibáztattam, hogy hogy lehettem olyan ostoba, hogy odamentem.

Mi történt?

Seres Ildikó: Például az egyik pesti színházigazgató titkárnője felhívott, hogy a direktor szeretne a művésznővel, azaz velem beszélni, legyek kedves befáradni az irodába. Az ember naiv és ostoba, azt hiszi, hogy azt mondják majd neki: „láttalak ebben meg abban a darabban, és olyan fantasztikus voltál, hogy szeretnélek leszerződtetni.” De nem ez történt, mert amikor beléptem az irodába, már rám is zárták az ajtót. De ki készül föl erre, ha a titkárnő telefonál?!

Mi lett a vége ennek a történetnek?

Seres Ildikó: A düh sok erőt (fizikait is) tud adni! Igaz, már nem ez volt az első ilyen esetem. A legelső hasonló helyzetben teljesen lebénultam, nem is igazán tudom, hogy úsztam meg… Pályakezdőként egy próbaszünetben lépett hozzám a főrendező, hogy „ugorj már fel az irodámba, mert valami fontosat akarok mondani!”. Persze szaladtam, mint egy kis kölyökkutya, hogy vajon mi az a fontos, amit majd a főrendező mond nekem, de ott is fordult mögöttem a kulcs… És még mesélhetnék, és nagyon sokan tudnának mesélni. Egyes hatalmon lévő férfiak a mai napig úgy gondolják, hogy nekik mindent lehet. Persze ez nem csak a színházi világra érvényes, de egy színész, egy táncos talán még kiszolgáltatottabb. A színház nem demokratikus intézmény. Mi csak egyéves szerződéseket kötünk, és hogy méltó vagy méltatlan feladatot kapunk, az mindig az aktuális vezetésen múlik. Ez az egész botrány egyszerre szól a hatalommal való visszaélésről és a nők megítéléséről. Amíg a parlamentben a férfi képviselők úgy beszélhetnek a képviselőnőkkel, hogy a bicska kinyílik a zsebemben, amíg nem történik változás a női szerepek megítélésében, miért változna bármi a művészvilágban? Attól, hogy most két színházi embert kilőttek, a közéletben még semmi nem fog megváltozni.

Visszatérve a rendezésre. Van helyette valami más?

Seres Ildikó: A rendezés helyett most nagyobb energiát fektetek a tanításba. Tavaly elvégeztem a mesterképzést a Miskolci Egyetem magánénektanári szakán, de van drámapedagógiai diplomám is. Ősztől a Zrínyi Ilona Gimnáziumban is tanítok, a 9.-eseket drámára és énekre.

A tanítás talán a legkomplexebb munka, hiszen érteni kell a szakmát, azt át kell tudni adni, de a kamasz gyerekek lelkivilágát is ismerni kell. Mennyire nehéz feladat ez?

Seres Ildikó: Nagyon nehéz. Jól csinálni nagyon nehéz. A kamaszok pillanatnyi hangulatát nem könnyű kezelni. Az ember még a saját gyerekénél is mellélő néha, pedig őt igazán jól ismeri. Az iskolában viszont megkapok egy egész osztályt, ahol a gyerekek még egymást is hergelik. Nem egyszerű történet. Talán később már könnyebb lesz. Most még például cseppet sem lelkesednek azért, hogy missziónak tekintem, hogy senki ne menjen ki a kezeim közül úgy, hogy nem tud kottát olvasni. Mert ma már úgy jönnek ki az általános iskolából, hogy nem ismerik a kottát! Ez borzasztó!

- Hegyi Erika -