Amikor esik Lyukóvölgyben, akkor van közel a víz…

Miskolc - „Olyan helyen laknak családok, hogy az valami förtelem”.

Közvéleményt kutatnak a Lyukóvölgyben. A Miskolci Roma Nemzetiségi Önkormányzat munkatársai megpróbálják végigjárni a területet, beszélni az ott lakókkal. Mindegy, hogy cigány vagy sem, becsengetnek a kapun, már ahol van kapu. A domb alján még akad néhány, de a teteje felé haladva még az út is elfogy. Csak gaz, bozót, azon kell átverekedniük magukat a kérdezőknek. Azt gondolnánk, oda már nem is érdemes menni, úgysem lakik ott senki. És mégis. Gyerekek, fiatalok bukkannak elő a keskeny ösvényen. Kezükben kanna, vízért mennek. Hosszú út vár rájuk, másfél kilométerre van az első közkút.

Ezer embert kérdeznének

– Az elmúlt héten kezdtük a munkát, és két hét alatt ezer embert szeretnénk megkérdezni a lyukóvölgyi helyzetről – kezdi Váradi Gábor, a roma önkormányzat miskolci elnöke. – Nem volt még itt ilyen felmérés, de az elmúlt pár napban azt tapasztaltuk, igény van rá. A kérdőíven 13 kérdés van, például, hogy milyen messze van a vízvételi lehetőség, köz- és szolgáltató intézményekkel van-e kapcsolatuk, milyen programokon vennének részt a közösségi házban, ismerik-e a helyi önkormányzati képviselőt, illetve milyen fejlesztésekre lenne szükség Lyukóban.

De arra is kíváncsiak vagyunk, mit szólnak az itt élők ahhoz, hogy az önkormányzat óvoda létesítését tervezi a területen, ahova többségében cigány gyerekek járnának majd."

– Én nem értek egyet ezzel – szól közbe az egyik munkatárs. – Ez a közösség egyébként is el van zárva a várostól, ha itt óvodát nyitnak, ez még inkább elszigetelt városrész lesz. Évtizedekre visszaszorítják a fejlődést, lebutítják a környezetet.

Valaki közbeveti, Kassán, a Luník IX.-el (Az 1980-as évektől kezdve az eredetileg állami és szövetkezeti lakásokba az egész városból idetelepítették a cigányokat, akik ma a gettósodott lakótelep egyedüli lakói. – A szerk.) is így kezdődött. „Először boltot vittek helybe, majd intézményeket nyitottak, végül elzárták a lakótelepet a külvilágtól. Ez az elképzelés zsákutca” – fogalmaz Tamás Attila roma aktivista.

Igaz, amikor az elmúlt pár nap közvélemény-kutatásának tapasztalatairól beszélünk, többször is felmerül, bolt mindenképp kellene Lyukóvölgybe. Az emberek ugyanis több kilométerre járnak kenyérért, alapvető élelmiszerekért. Hol busszal, hol gyalog, menetrendtől függően.

Óriási különbségek

S ha már a menetrend szóba kerül, Váradi Gábor a gulyakúti buszmegállóra mutatva mondja, az önkormányzat segítségével felújítják azt is, meg a lépcsősort, ami a lyukóvölgyi utcákba vezet.

– A fenti és lenti részek között óriási a különbség – veti közbe egy munkatárs. – A kérdezés során is kiderül, egészen mások az életkörülmények. Vízért másfél kilométerre járnak a családok. Középtájon gondozottak a kertek, de panaszkodnak, sokan arra járnak le, eldobálják a szemetet. A buszmegállón kívül máshol nem vágják a füvet, nem nyírják a bokrokat, pedig bozótirtásra, főleg a dombtetőn, szükség lenne. A szemétszállítás is gond, arról nem beszélve, rengeteg a kóbor kutya. Egy hölgy mesélte, amikor az éjszakai műszakból jön haza, megkéri a férjét, jöjjön elé, mert fél a kutyáktól.

A kérdések közt van az is, hány gyerek van a családban. Az eddigi válaszokból az derült ki, főleg nagycsaládosok élnek a Lyukóvölgyben. De akadt olyan válaszadó is, aki hirtelen nem tudta megmondani, mennyien is vannak.

Amikor a munkahelyre kérdeznek rá, akkor a válasz általában az, a városgazda biztosít számukra lehetőséget. A tapasztalat pedig – tudjuk meg az egyik kérdezőbiztostól –, hogy a családok többségénél minimum egy embernek van munkája.

Ismeri-e ön a helyi önkormányzati képviselőt? – így szól az egyik kérdés. Erre 90 százalékban nemmel felelnek, de akad, aki próbálta megnevezni. „Valami Ákos…talán Kriza…” – volt ilyen válasz is, árulja el egy munkatárs. De előfordult, hogy Leventét emlegettek, összekeverve Tisza Leventével, aki a Máltai Szeretetszolgálat helyi vezetője. (Lyukóvölgyből visszatérve én is végeztem rövid közvélemény-kutatást, ha nem is volt reprezentatív, de kiderült, a város más részein sem ismeri mindenki a helyi képviselőjét. – A szerk.)

Ami ennél talán sokkal nagyobb gond, az az orvosi ellátás. A lyukóvölgyi válaszadók nagyobb százaléka ugyanis erre panaszkodott.

Azt mondják, hiába hívják ki a mentőt, nem megy ki hozzájuk, maximum a buszmeg­állóig. Azt a választ kapják, hogy menjenek a sürgősségire. De az is kiderült, az itt élőknek fogalmuk sincs, hova kell menni, mi hol található a városban.”

Természetesen az új beköltözőkről is szó esik. A kérdezők szerint, elsősorban a belső vándorlás jelentős, azaz a lyukósiak költöznek egyik házból a másikba. Főleg azért, mert drága az albérlet. Hogy mennyi? Van olyan, aki 30–40 ezerért adja ki egy hónapra az ingatlanját.

A tapasztalatok megbeszélése után Váradi Gábor útnak indítja a három fős csapatokat, ideje elindulni kérdezni, a terület nagy, az eső lába meg lóg… Gábor mindenkit figyelmeztet:

A kérdőív csak eszköz, hogy beszélgethessünk az emberekkel, beléphessünk az életükbe.”

Feloldhatatlan feszültség

Elindulunk kérdezni. Kemény Anikó vezeti a csapatot. Beszélgetünk. Feloldhatatlan feszültségekről romák és nem romák közt, régi víkendházakról, amiket elbontanak, felgyújtanak, jó esetben csak feltörnek. A tettes legtöbbször ismeretlen, és az is marad. Kimondatlanul – legtöbbször persze kimondottan – a cigányokat hibáztató telektulajdonosokról is szó esik. Valamint az elképzelhetetlen szegénységről, ami miatt már a saját fa pottyantósukat is eltüzelik télen, hogy ne fagyjon meg a család. Anikó szerint nem a cigányokkal van a baj, hanem az újonnan beköltözőkkel. „A régen itt élő roma családokkal semmi gond nincs, akik most költöztek ki, azokkal kell beszélni, azokat kell elérnünk, de ez hosszú folyamat…” – teszi hozzá.

Közben megérkezünk egy házhoz. Az udvaron betonkeverő és egy gyerekmedence. Majd egy gyerek is előkerül. Meg a tulajdonos, Galamb Mihály, aki be, az udvarra ugyan nem hív minket, de a kerítés előtt szívesen válaszol a roma önkormányzat kérdéseire:

Most az Ötödik utcában lakom a családommal. Öt unokát nevelek, mert 32 évesen meghalt a lányom… Készülünk arra, hogy majd menni kell a házból, ez itt a Lyukóban hétvégi ház, most építünk hozzá konyhát, szobát, fürdőszobát. Ha nem kapunk megfelelő cserelakást, akkor ideköltözünk.”

Majd panaszkodik az útra, a környékre. „Olyan helyen laknak családok, hogy az valami förtelem” – fogalmaz. Mesél arról, hogy azok közül, akik a számozottról mentek Kanadába, néhányan már visszaköltöztek. A baj az, mielőtt kimentek, eladták mindenüket, így most alig van valamijük. Kis pénzt összegyűjtöttek kint, és itt a Lyukóvölgyben vettek olcsó lakást, sorolja Mihály.

Amikor a közbiztonságot kérdezzük, azt mondja, elég jó, mióta „jönnek-mennek a rendőrök”.

Elköszönünk. Beborul, egyre erősebben fúj a szél. A felhőkből látjuk, egy családra még van idő, így a közeli családi házhoz megyünk. Rendezett kert, kis veteményes.

„Lent van a tulajdonos, kiabáljanak be neki” – tanácsolja az emeletes ház felső szintjén lakó nő. Kiabálnunk sem kell, Ferencz Lászlóné meghallja, hogy keresik. Kedvesen kijön, segítőkészen válaszol a roma önkormányzat munkatársainak, és nekünk is. „Út kellene ide, meg a szennyvizet megcsinálni, a gázt bevezetni” – sorolja, neki milyen fejlesztésekre lenne szüksége. 2006-tól lakik a Lyukóvölgyben. Kérdésünkre, hogy szeret-e itt élni, azonnal érkezik a válasz: nem. „A férjem rászedett, mondta, jöjjünk ide lakni, hogy legyen műhelye. Miután kiköltöztünk, rá egy évre meghalt. Itt maradtam egyedül, volt, hogy háromszor is feltörték a házat” – panaszkodik.

„Ne csak kamuzzatok”

– Régen gyönyörű bérházban laktunk, nagyon sajnálom, hogy nincs meg – folytatja. – Most szeretnék majd a MIK-nél igényelni bérlakást.

Majd az utat mutatja, szerinte ráférne a felújítás, amikor megy dolgozni, alig győzi kerülgetni a gödröket. Említi, hogy lát sok új lakót, jönnek-mennek bútorokkal, de gyorsan hozzáteszi, ő nem foglalkozik senkivel.

Azért megkérdezem, milyen változásra lenne szükség a területen, hogy megszeresse mostani otthonát, de szomorúan és nagyon gyorsan feleli: ezt már semmi nem tudja vele megszerettetni.

Nincs már mit kérdezni. Örülök is, hogy arrébb kell állnunk, mert a kavicsos úton feltűnik egy utánfutós autó. Munkásokat visz, akik közül az egyik odakiáltja: „Mindent írjatok le, ne csak kamuzzatok!”

Igyekszünk. Közben elkezd cseperegni az eső. Gyorsítjuk a lépteinket. A kérdezők is, ma már nem mennek tovább. A kanyarban még feltűnik egy kisfiú, a közkútról próbál vizet venni… Egyre jobban esik, a közösségi házhoz már futva érkezünk. Gyorsan be a kocsiba. Az udvaron kisgyerekek állnak az esőben. Nézem őket egy darabig. Alig ötévesek, élvezik a víz minden cseppjét. Táncolnak, bohóckodnak. Nem bánják, ha eláznak. Végre közel a víz…

- N. Szántó Rita -