2017.06.10. 16:00
Az vagyok
<em>Valamelyik kora este cimborákkal ültünk és beszélgettünk, akik közül az egyik megjegyezte: „Te Pászti, te pont ugyanolyan vagy 10 éve.” Persze, gondoltam magamban, csak pont tíz évvel későbbi kivitelben… Kicsit kopottabban, de még mindig ereje teljében. Vagy legalábbis úgy érzem. Egyébként aki meg 25 éve ismer, az meg azt mondja, hogy pont olyan vagyok, mint 25 éve. </em>Pásztor Attila írása.
Valamelyik kora este cimborákkal ültünk és beszélgettünk, akik közül az egyik megjegyezte: „Te Pászti, te pont ugyanolyan vagy 10 éve.” Persze, gondoltam magamban, csak pont tíz évvel későbbi kivitelben… Kicsit kopottabban, de még mindig ereje teljében. Vagy legalábbis úgy érzem. Egyébként aki meg 25 éve ismer, az meg azt mondja, hogy pont olyan vagyok, mint 25 éve. Pásztor Attila írása.
Egyébként én is úgy érzem. A hajam hosszú, a csapatom ugyanaz, a zenék is, a kaják is, ahol élek is. Meg még egy csomó minden ugyanaz az életemben, de állítólag én magam sem változtam egy hajszálnyit sem. Vagy éppen annyit. Ez nem tudom, jó-e nekem, de nem panaszkodom, meg aki ismer, az sem, mert ugyanazt kapja, semmi meglepetés, váratlan, amire külön készülnie kellene. Talán nem véletlen, hogy a fentebb említett beszélgetés után szólt a zene, és ez a refrén: „Én mégis az vagyok, akinek engem látsz!” Hiába na, van, ami nem megy. Régen állt fel a léc, ami alatt sosem mennék át. Leverni sem szeretném, igaz, néha rezeg, de eddig fent maradt. A tükör is a barátom, simán belenézek minden reggel, amikor igazítom a „rőzsét”, és nem cd minőségben éneklem: „Az vagyok, akinek engem látsz!”
