"Keresel magadban" - Az év mondatai 2016-ban II.

Miskolc - "Egy hétutcás kis faluban, Tisza­adonyban nőttem fel. Mérhetetlenül untam a nyugalmat, feszélyezett a csendje. Soha nem történt semmi. Éjjelente még kutyavonyítást sem lehetett hallani. Ezért kezdtem nem hétköznapi munkára vágyni." - Az év mondataiból szemezgettünk színművészektől, táncművészektől, színházi rendezőktől.

Hiszek? Vagy nem?

Ennek a darabnak – akárhol játszották – pont az a lényege, hogy nem fektet le tételeket, hanem kérdéseket tesz föl, és megmutatja, hogy ebben a végkifejletben, ha így válaszolunk, akkor ez a büntetés. De igazából ezek csak kérdések maradnak. Ha eldöntöttem, hogy hiszek Istenben, vagy épp eldöntöttem, hogy nem hiszek, akkor is mindig kételkedem, nincs olyan ember, aki ne ezt tenné. Még a legnagyobb hívők sem. „Esetleg lehet, hogy még sincs? Meghalt, mint ahogy Nietzsche mondja? Vagy lehet, hogy nem törődik velem?” Hitetlen ember sincs, aki ne gondolt volna egyszer is arra, hogy mi van, ha mégis van. És ezt a kérdést ebben a darabban egyszer csak a szemünk előtt vitatja el egy uralkodó meg egy isten. És én mint néző, külső szemmel nézem, és ott van a végeredmény, megölik az uralkodót, széttépeti a saját anyja, mert így büntette meg az Isten. De nem hiszem, hogy a kérdésekre választ adna a darab. Nem hiszem, hogy valaha lehetne biztos válasz. Bár szeretném megélni. Mindemellett ezek olyan kérdések is, amelyekről nem szoktunk beszélgetni. A legbelsőbb vágyaink soha nem kerülnek szóba. Talán az előadás arra is jó, hogy a néző az előadás után úgy érezze, nincs egyedül. Végül is mindenki ugyanazzal küszködik.

Szőcs Artur színházi – rendező, a Bakkhánsnők című előadásáról

Élet, lázadás

Bátran ki merem jelenteni, hogy ez nem egy energiát leszívó mű, nagyon sok munka van a megértése körül, de ezt a folyamatot szórakoztatóan is meg lehet élni. Ráadásul nem taszít bizonytalanságba, hanem egyfajta megoldást is ad a mű végén. Madách azt írja, „érzem, hogy élek, mert szenvedek”, de ez a szenvedés szerintem nem olyan, mint ahogyan azt ma értjük, hanem szélesebb értelmezési mezőben helyezkedik el, és a lét fontos alkotóeleme. Azt gondolom, hogy fontos az a felismerés is – amire Lucifer tanítja Ádámot és Évát –, hogy a dolgok megértéséhez lépni kell. „Lucifer” azt jelenti, hogy fényt hozó, szó sincs arról a félreértelmezésről, hogy ő maga a sátán lenne. Lucifer egy angyal, a kétkedést zászlajára tűző angyal. Ha nincs lázadás, nincs élet. És valami ilyenfajta kíváncsiságra számítok én is a közönség részéről, tehát hogy el akar jönni a színházba megnézni Az ember tragédiáját, és tesz is azért, hogy megértse azt.

Keszég László – színházi rendező

Mélypontok

Nem emlékszem arra, hogyan kerültem bele. Voltak mélypontjaim. Két éve az is megfordult a fejemben: hagyom az egészet. Az ember egy idő után besokall. Mindennek megvan a kötött rendje, nehéz együtt élni ennek a monotóniájával. Reggel nyolctól délig szakmai oktatás, utána tanítás, este próbák, és próbák és próbák. Bármit csinálsz, mindenhol a teljesítményt várják el, ugyanazon a hőfokon. Közben tinédzser vagy, aki lázad: nincs szabad­időm. Tényleg ez az életem? Nálam eltartott ez két évig. Aztán kaptam egy olyan terhet, ami szakmailag sokat számított: az Operaházban a Coppéliában én táncolhattam az inas szólóját. Nagyon élveztem, de amikor vége lett, untam magam. Kerestem: bennem van a baj, vagy nem bennem van, amiért nem kapok további szerepeket.

Dávid Patrik – táncművész

Jézusom, mi lesz?

Nem félek. És nem számolom az órákat, hogy Jézusom, mi lesz velem egy év múlva. Most azt tudom, hogy jó helyen vagyok. Jól érzem itt magam. Soha nem szoktam tervezni. Ezért már sokan megszidtak: miért nem tudatosan élem az életem. Miért sodródom. De ez eddig bejött. Ajándék az Anna Kareninában Levin szerepe – új csapatba kerülve általában nem szoktak az emberek ilyen fontos szerepet kapni. Próbálom a maximumot hozni. Mindig is erre törekedtem.

Bolla Dániel – táncművész

Mindig van hová

Sok minden kell hozzá. Jó szakmai tudás – amióta, 2012-ben elmentem Miskolcról, több helyen is jártam, elismert koreográfusokkal dolgozhattam, kurzusokon vettem részt, sok mindent tanultam. Érett táncosként tértem vissza. De, úgy gondolom, mindig van hova fejlődni. Nagyon sok múlik a személyiségen. A színpadi jelenléten. Számít az érettség. Hogy kivel dolgozunk együtt. Gondolhatom magamról, hogy valamelyik szerep nekem jól állna, ha az alkotó nem ezt a karaktert keresi ahhoz, amiről beszélni szeretne. Valamennyire szerencse kérdése is, hogy ki milyen lehetőséget kaphat.

Bányai Mirjam – táncművész

Mégis szép

Egyszerűen beleszeret az ember – szerintem ez mindenkinél így működik. Előbb csak intuíció, vágy, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Aztán, ahogyan telnek az évek, megpróbálja megfogalmazni, miért is történik így. Nekem például azért nagyon fontos, mert nem viselem jól a hétköznapokat. Azt érzem, belezuhanok a szürkeségbe. És ez olyasmi, ami megóv tőle, hogy befelé forduljak. Amióta ennyi előadásom van, nem nagyon van értelmetlen nap. Bár a színészetre sokan mondják: nem praktikus, nehezebben felfogható az értelme annál, mint ha valaki a postán vagy a boltban dolgozik. De én mindig kapaszkodtam az irodalomba, a színházba. Mert valahogy azt éreztem, ez az, ami képes újraindítani az ember vérkeringését. Az ember a kezébe vesz egy regényt, amitől inspirációt kap. Vagy megnéz egy előadást, ami elgondolkoztatja. Hogy „igen, inkább így élnék”, vagy „lehetnék ilyen ember is”. Vagy csak egyszerűen úgy jön ki a színházból, hogy „mégis szép az élet”. A számomra az Illatszertár például ilyen élmény volt. Nem több, de annyi igen, hogy „de szép az élet”. Végignéztem egy ilyen történetet, ahogyan emberek szeretik egymást. És ez elég.

Prohászka Fanni – színművész

Ki vagyok én

A Bakkhánsnők alatt sok olyan hatás ért, ami eddig sosem. A Kivilágos kivirradtig próbái alatt is azt éreztem, mintha soha nem tanultam volna semmit magamról. Arról rengeteget tudok, hogy ki vagyok én. De hogy színészként ki vagyok? Mintha elölről kellene kezdenem az egészet. Az elmúlt két évben sok előadásban szerepeltem, főszerepekben. Elkényeztettek. Ami kettős érzés, egyfelől nagyon nagy lehetőség, másfelől veszélyes is tud lenni. Idén sok mindenre kaptam lehetőséget a színháztól, kisebbet, nagyobb szerepet. Azt gondolom, nem szabad mindig főszerepet játszani.

Tenki Dalma – színművész

Ne csak úgy-ahogy

Akkor jó egy operett, ha jól van eljátszva. És ha a sajátom is. Nekem szükségem van a rákészülésre, hogy ne csak úgy-ahogy eltáncoljam, hanem tényleg jó legyen. Nagyon élvezem. Lehet, más színészek nem ezt mondanák, de nekem tényleg nagy élmény. Szerintem jó munka. Úgy mondom ezt, hogy míg bele nem kezdtünk, azt gondoltam, az operett iszonyat gáz műfaj. De ha csinálja az ember, más. Igazából azt is látom, ami néha tetszik, néha meg nem, hogy mostanában ez az irány: minimum a tragikomédia, ha nem a komédia.

Somhegyi György – színművész

Tehetséges vagy

Nem arról van szó, hogy azt várom, lenyűgözzön, de sokszor érzem azt – talán mert még fiatal vagyok –, hogy vannak színészek, rendezők, akikre felnézek. Könnyebben megy, ha olyan közegben találom magam, ahol lehet tanulnom, és ahol befogadó a viszonyuk az irányomban. És ahol bíznak bennem. Ez például nagyon fontos váltás az egyetemhez képest: itt azt mondják, „tudjuk, tehetséges vagy, és megadunk mindent, hogy megmutathasd, amit tudsz”. Az egyetemen még sokszor az van, hogy az ember fél a kirúgástól. Az önmarcangolások ideje volt ez: eléggé tehetséges vagyok-e hozzá, hogy itt lehessek, eleget dolgozom-e. Itt az adta a jó érzést, az bátorított, hogy bizalmat kaptam. Azt érezhettem, hogy én is érek valamit.

Feczesin Kristóf – színművész

Keresel magadban

Egy hétutcás kis faluban, Tisza­adonyban nőttem fel. Mérhetetlenül untam a nyugalmat, feszélyezett a csendje. Soha nem történt semmi. Éjjelente még kutyavonyítást sem lehetett hallani. Ezért kezdtem nem hétköznapi munkára vágyni. Különlegeset akartam. Az udvaron magammal verekedtem. Megtanultam nekifutásból előreszaltózni. A színészet pedig onnan jött: ha elment valaki az utcán, azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam leutánozni. Nem a külsőségeiben, hanem a lényege szerint. Ha megvolt maga az érzet, akkor már jöttek a mozgások. Ezt imádtam. Elkezdett foglalkoztatni, mit tud még az ember, és hogy ki vagyok én. A színészetben éppen ez a lényeg: olyan helyeken kell kutatni a lelkedben, ahol egyébként valószínűleg egy életen át sem kutakodnál. De mivel itt embereket és szerepeket formálsz, ezért keresel magadban.

Rózsa Krisztián – színművész