Örök kérdések, válaszok nélkül - Interjú Szőcs Arturral

Miskolc - A legmodernebb ókori dráma a miskolci színpadon. Mi teszi azzá? Interjú: Szőcs Arturral, a Miskolci Nemzeti Színház Bakkhánsnők című előadásának rendezőjével.

Ókori görög drámát, Euripidész: Bakkhánsnők című művét tűzi műsorra a Miskolci Nemzeti Színház. A bemutatót Szőcs Artur rendezésében szombaton már megtartották a Játékszínben. A rendezővel beszélgettünk.

- Ha már görög dráma, miért éppen Euripidész és miért a Bakkhánsnők?

Szőcs Artur: A színművészetin jó esetben mindenkinek van egy fél éve rá, hogy a görögökkel foglalkozzon, nekünk, rendezőknek ennél több volt. És már akkor úgy döntöttem, hogy nem kerülhet el engem ez a mű és én sem őt. Ez a dráma várt leginkább megfejtésre mind részemről, mind a színészek részéről ott az egyetemen: ez tűnt a legnagyobb kihívásnak. Azóta készülődöm rá, és most végre lett lehetőségem foglalkozni vele.

- Mi az, ami miatt úgy érezte, hogy kihívás és muszáj vele foglalkozni?

Szőcs Artur: Annak idején, most ez viccesen hangzik, de első olvasatra azt sem tudtam, miről szól. És ez idegesített. Aztán sokat dolgoztam vele szólóban is, meg a tanárokkal is. De ami ma is leginkább fontos benne, azok a kérdések, amiket felvet: hogy mi emberek hogyan viszonyulunk egymáshoz, hogyan viszonyulunk az élethez, a repülő bolygóhoz, amin lakunk, a halálhoz. Hogyan viszonyulunk Istenhez, hiszünk-e egyáltalán benne, vagy valami egész másban hiszünk. És milyen a kapcsolatunk a kultúrával, a művészetekkel, ezek, amik engem ma a leginkább érdekelnek, de mindig is ezek érdekeltek.

- Ókori görög drámáról van szó, amiről azt tartják, hogy egyrészt nagyon ősi, hiszen megjelenik benne a Dionüszosz-kultusz és az emberáldozás, ugyanakkor a mai napig nagyon modern, mert az emberi lélek mélységeibe hatol. Hogyan látja: valóban így van?

Szőcs Artur: Ezek a kérdések ősidők óta foglalkoztatják az emberiséget. Ezt a darabot a kereszténység úgy fogta fel, mint Jézus eljövetelének az előhírnökét. A darabban ugyanis egyszer csak megjelenik Zeusz fia, az Isten fia, aki arra sarkallja az embereket, hogy higgyenek benne. És itt van ez a Pentheusz, a thébai király, aki nem hisz benne. Rögtön olyan, mintha ott állna Jézus, Pilatus előtt. Manapság pedig újra reneszánszukat élik a görög darabok, ha nem is konkrétan ez a mű. Ma is ugyanez érdekel bennünket.

- A történet szerint Théba ura megtiltja, hogy a város polgárai megünnepeljék Dionüszoszt, azaz a bor, a szórakozás, a testiség és a szenvedélyek istenét. Az isten ezért útra kel, hogy bosszút álljon a halandón, ebben pedig a városhoz közeli erdőben táncoló bakkhánsnők lesznek segítségére. A darab műfaját egyébként zenés bakkhanáliaként fogalmazza meg. Hogyan függ ez össze?

Szőcs Artur: A bakkhanáliát egy stilizált tánccal próbáljuk színpadra állítani, nevezetesen rúdtánccal, ami egyfajta sport, nem összetévesztendő a sztriptíztánccal.

- Miért?

Szőcs Artur: A nagy kérdés, ha az ember hozzáfog ennek a tragédiának az értelmezéséhez, hogy ezt a bakkhanáliát hogyan ábrázolja. Ugyan a hírnök bejön, és elmondja, mi történik, hogy perverz szexuális életet élnek ezek a nők, isznak, dorbézolnak, de ebben semmi izgalom nincs színpadra vinni, legalábbis számomra nem. És miután Dionüszosz többek között a színház istene is, ezért színpadi nyelvből próbáltam kiindulni, és így jutottam el a rúdtáncig. Fiatal művészeink egész nyáron a rúdtáncot gyakorolták.

- Újraértelmezték a darabot?

Szőcs Artur: Ha úgy tetszik, ez ebben az értelmében valóban egy új nyelv, hiszen nem egy régi sportágról van szó. Talán ennyiben igen, de a gyönyörű szép Devecseri Gábor-fordítást használjuk. Ami modern benne az, hogy a tánccal operálunk. Én magam nem is hiszek abban, hogy lenne modern és hagyományos értelmezés. Egyébként is ennek a darabnak minden mondata tele van filozófiai töltettel, nem gondolom, hogy lehetne másképp is értelmezni. Meg kell fejteni, hogy miről szól, ez mindig a mi verziónk lesz kicsit: mi adjuk hozzá testünket, lelkünket.

- Mit mond a miskolci előadás a mának?

Szőcs Artur: Ennek a darabnak – akárhol játszották – pont az a lényege, hogy nem fektet le tételeket, hanem kérdéseket tesz föl, és megmutatja, hogy ebben a végkifejletben, ha így válaszolunk, akkor ez a büntetés. De igazából ezek csak kérdések maradnak. Ha eldöntöttem, hogy hiszek Istenben, vagy épp eldöntöttem, hogy nem hiszek, akkor is mindig kételkedem, nincs olyan ember, aki ne ezt tenné. Még a legnagyobb hívők sem. „Esetleg lehet, hogy még sincs? Meghalt, mint ahogy Nietzsche mondja? Vagy lehet, hogy nem törődik velem?” Hitetlen ember sincs, aki ne gondolt volna egyszer is arra, hogy mi van, ha mégis van. És ezt a kérdést ebben a darabban egyszer csak a szemünk előtt vitatja el egy uralkodó meg egy isten. És én, mint néző külső szemmel nézem, és ott van a végeredmény, megölik az uralkodót, széttépeti a saját anyja, mert így büntette meg az Isten. De nem hiszem, hogy a kérdésekre választ adna a darab. Nem hiszem, hogy valaha lehetne biztos válasz. Bár szeretném megélni. Mindemellett ezek olyan kérdések is, amelyekről nem szoktunk beszélgetni. A legbelsőbb vágyaink soha nem kerülnek szóba. Talán az előadás arra is jó, hogy a néző az előadás után úgy érezze, nincs egyedül. Végül is mindenki ugyanazzal küszködik.

- Tizennyolcas karikás az előadás, azaz csak felnőtt nézőknek ajánlott. Miért?

Szőcs Artur: Egy pár percig valamelyik szereplő meztelen lesz, és az előadótörvény megköveteli, hogy ilyen esetekben kitegyük a korhatárjelzést. Én nem tartom indokoltnak. Érdekességképpen elmesélem, hogy ahhoz képest, hogy nálunk pár percig valaki levetkőzik, 1700 évvel ezelőtt ugyanezt a darabot úgy mutatták be, hogy az ellenséges hadvezér fejét levágták, és az igazi fejet hozták be. Azt inkább tizennyolcasnak érezném…

- Hajdu Mariann -

Euripidész: Bakkhánsnők - Színlap

Szereplők: