Nézőpont: Velünk mi lesz?

Az év, amelyről annyi mindent el lehetne és biztosan kellene is mondani, mert annyi vitára ingerelt. Bujdos Attila írása.Az önfeladásról készített előadást Béres Attila. A miskolci színpadon, az ismerős történetben Örkény István hőse, Tót Lajos magából adja az engedményeket az őrnagynak. Az elvárások kényszere torzítja a személyiséget, hajtja az átváltozást. Ez ő, és ez már nem ő. Tetten érhetetlen a perc, egybemosódik az idő, amikor az emberrel valami visszavonhatatlanul megtörténik.

Nekem elsőre ez az alig játszott előadás, ez a szinte színházi szamizdat jut az eszembe 2014-ről, az évről, amelyben egyébként annyi minden megtörtént, amelyről annyi mindent el lehetne és biztosan kellene is mondani, mert annyi vitára ingerelt, annyi mindennel figyelmeztetett az örök változásra, a létezés végességére. Az esendőségre.

Lám, még ezt a ritka élményt is megadta, amikor a művészet időszerűen fontossá teszi magát, érvényes, érthető és végtelenül személyes kérdést fogalmazva. Amikor az ember bár a háborútól ölelt kis országra, a mátrai tűzoltóparancsnokra – a történelemből kiragadott irodalmi példára – figyel, de kénytelen magára gondolni. Mintha mindig ez volna, velünk is, és nemcsak úgy, hogy bárki azonosíthatja a saját őrnagyát, akinek túl minden ésszerűségen enged, de úgy is, hogy az ember általában nem gondol az idővel, azzal, ahogyan a tetteink a következményeikkel együtt megsűrűsödnek, összeállnak saját és közös történelemmé. Hogy mindig valami nálunk sokkal nagyobb egész részei vagyunk, akár öntudatlanul is.

Hogyan számolunk ezzel? Ez a művészet személyre szabott válaszokat kívánó és megengedő kérdése. Ki mennyire akar elmélyedni benne.

Nyilván nem általános, hogy az ember a hétköznapokban a létezés nagyobb összefüggéseire kérdezzen rá, a sorsot faggassa, de talán nem életszerűtlen, hogy kitüntessen pillanatokat, amikor ilyesmivel is elszöszöl. Amikor, akár mert megszólítva érezve magát, mondatokat fogalmaz arról, ami vele és hát bizony, általa is történik. Hogy nemcsak saját létezése terét formálja, amikor bólint, bár inkább tiltakoznia kellene, ha enged, bár inkább ragaszkodnia illenék az elveknek, a gondolatoknak, az érzéseknek és a magatartásnak ahhoz a bonyolult szövedékéhez, amit általában önmagaként emleget, saját személyiségeként azonosít. Hogy bármit tesz, vagy nem tesz, felelőssége van abban. És nemcsak ott és akkor, hanem tán azután is.

- Bujdos Attila -