Nézőpont: Két történet egy tanulsággal

Életet varázsolni haldokló falvakba csak a mezőgazdaság tud újra. Kiss László jegyzete.

Nemrég írtam ugyanitt két község érdekes sorsáról: az egymástól mindössze négy kilométerre lévő Nagykörü és Tiszabő ikerpárja, ahol az egyik (Nagykörü) uniós milliárdokra pályázik sikerrel, míg a szomszéd vár romladozik, pusztul, az iskolát sem tudják kifesteni. De mégsem mondható, hogy Nagykörü számára megnyílt a jövő, sínen vannak, hanem továbbra is óriási kérdés, vajon merre és hogyan tovább, hiszen ha nincsenek munkahelyek, nincs semmi, csak éldegélés az állam és az unió pénzén, és a nem messze lévő megyeszékhely nyújtotta bejárós munkalehetőségeken.

Tiszabőn elmondja a filmben szereplő férfi: nem is olyan régen még több száz főt foglalkoztató tehenészet és baromfi-feldolgozó működött a falu határában, ma csak romok. Őszintén szólva nagyjából hasonló történeteket láthatunk még nagyon sokfelé a magyar vidéken. Egy barátom például a bábolnai csirkenevelési rendszerben dolgozott, a legelmaradottabb vidékén Borsodnak családok ezrei-tízezrei éltek abból, hogy egy nagy termelési rendszer részeként tenyésztettek csirkéket.

Arra szeretnék kilyukadni, hogy nem hiszek a „majd az ügyes magyar családok elboldogulnak” nézetnek. Nem hiszem, hogy a vidéki Magyarország lepusztulásának megállítása egyéni vállalkozásokon múlhatna. Vannak persze szigetszerű jó példák, de ha nagyobb tömegekben gondolkozunk – és itt falvak ezreiről van szó –, csak olyan gazdasági modellek segítenek, amelyek összekapcsolnak sok kis portát, családi erőfeszítést, tudást és szisztémát, profizmust visznek az egészbe. Ma nem látszanak ennek nyomai sem. A nagybirtokok más utakat járnak, ott a saját erő növelése a cél, a mezőgazdasági nagyvállalat felépítése, ami szintén fontos út, de annyi munkahelyet sohasem fognak adni, amennyi megoldaná a tiszabők és nagykörük sorsát. És arra sem várhatunk, hogy majd jönnek a befektetők, akik a különféle „ragaszd össze, csavarozd meg” típusú összeszerelő üzemeket telepítik ide, és ezreknek adnak munkát. Ezeket az üzemeket már nem hozzánk hozzák. Van olcsóbb, igénytelenebb munkaerő másutt. És az sem valószínű, hogy a sok millió vidéki ember mind megél majd a biolekvár meg a házisavanyúság- és kolbászfesztiválokon való árusításából.

Emlékszem, épp, amikor nálunk sorra zárták be az élelmiszeripari üzemeket, egy lengyel konzervipari bemutatón voltam. Ezernyi vonzó termék, mondták, nálunk ez piszokul megy. Pedig nem voltak híresek a jól szervezett mezőgazdaságukról, az adottságaik is rosszabbak, és ők is uniós tagok, azaz vonatkozik rájuk minden szabály, ami ránk. Egyszóval nagyon nagyra becsülöm a nagykörüi vezetők rátermettségét, és drukkolok a tiszabőieknek, de nem hiszem, hogy ők egymagukban megoldják majd különféle pályázati pórázokon vezetgetve a vidékük sorsát, jövőjét. Életet varázsolni haldokló falvakba csak a mezőgazdaság tud újra – de ehhez segítség kell.

- Kiss László -