Nézőpont: Egyszer mindenki

Volt egy időszaka a honi oktatás történetének, amikor szüretelni engedték a középiskolák fiatalságát. Juhász-Léhi István jegyzete.

Az már nem igazán rémlik, hogy például a miskolci diákság egésze Tokaj-Hegyaljára vonult volna-e, ám az biztos: mi, akkori Hermanosok ott voltunk. Ez a tény akkor nem biztos, hogy elnyerte a szőlőhöz értő hegyaljaiak tetszését, mi viszont örömmel keltünk hajnalban, hogy a Tiszai pályaudvarról induló vonattal Zemplénbe kiránduljunk a hegyre. Naná! Nem kellett tanulni! Ráadásul az egész három, négy nap olyan volt, mint valami őszi jutalom osztálykirándulás.

Hordtuk a szőlővel teli vödröket, a lányok vágták a fürtöket, drága osztályfőnökünk azt nézte ki bagózik, Rozmaring tanár úr pedig szigorúan ellenőrizte, hogy melyik felsőbb éves töltött bort a teájába. Az már csak hab volt a tortán, hogy még pénzt is kaptunk mindezért. Persze nem mindenki, ugyanis volt, akinek nem ment a munka. A részletekbe nem mennék bele ennyi év távlatából, de volt néha megoldandó nehéz feladata kísérő tanárainknak is, akik azokon a napokon bizonyosan visszavágytak a belvárosi gimnázium katedrájára...

Minden csíny és miegymás ellenére mégis azt hiszem: jó volt minden, ahogy volt. A szőlőtől ragadó kabát, a térdig sáros nadrág, a bőrkeményedés a tenyéren metszőollótól és a harmadik napon fájó derék mindenkinek kijár egyszer az életben.

Hazafelé jó volt énekelni és elbóbiskolni a monotonul zakatoló szerelvényen. Az alvó arcokon vibráló napfény pedig - ha becsukom a szememet - a már-már szürreálissá varázsolta ezt a mozit.

- Juhász-Léhi István -