Nem pénzről: a szeretetről szólt...

Miskolc - Olyan élményt adtak, amilyenben még nem volt részük. És olyat is kaptak viszont...Épp a bandát nézegetem - mondja Péter, amikor késő este felhívom. – Készítettem a három nap alatt (amelyből csaknem négy lett) 230 fotót róluk.

Szabad a vásár!

December 29-én („Csoda, Karácsony után”) írtunk arról: a miskolci, négy gyermeket felnevelő házaspár egy tizenkét gyermekes, megyénkbeli falusi, korán anya nélkül maradt család tíz kiskorúját (5-től 17 évesig) vendégségbe hívta. Az apa és Péterék is ragaszkodtak a névtelenséghez, ám a történet van olyan érdekes, hogy így érdemes közreadni. Arról már beszámoltunk: Péter barátai, s az ő barátaik is belelkesedtek, így egyre bővült a programlehetőség. Sőt, rögtön az első nap még Pétert is sikerült meglepni.

– Két kocsival mentünk a bandáért, amikor egy barát barátja felhívott: ha az ajándék sütikkel jóllaktak a gyerekek, vár bennünket a cipőboltjában. Megjegyzem, számunkra az is megható volt, hogy bár minden gyereknek jutott bőven péksütemény, az elsőként érte nyúlók mindegyike kettétörte azt, s a felét valamelyik testvérének nyújtotta – említi meg Péter. Elmeséli, mekkora volt a gyerekek öröme, amikor a hatalmas választékú cipőboltban közölték velük: mindenki választhat magának egy bármilyen, neki tetszőt... Aztán jött a következő meglepetés, a „cipős barát” öltönykészítő barátja az összes fiúgyermeknek felajánlott egy öltönyt. Ebbe még a „bandával” nem tartó nagyfiút is bevonták. Minthogy a legkisebbre nem volt öltöny, számára egy másik boltból szereztek be mellényt és nadrágot.

A lecuccolás után következett a Végállomás étterem, ahová egy levesre és egy másodikra voltak hivatalosak.

– Már indultunk a kisvonathoz, amikor a pincér szaladt utánunk: még vár bennünket a desszert, az újabb meglepetés. Mondtuk, majd visszajövet. Jót sétáltunk, bejártuk a Palotaszállót is, s mint VIP vendégek”, felmehettünk a kilátójába is. Már a csigalépcső is lenyűgözte őket, nem még a látvány. A cseppeket alig győztük emelgetni! - lelkesedik Péter az emlék felidéztén. Aztán jött az első gikszer: a kisvonatjegyünket úgy tűzték hozzá a menetrendhez, hogy a felét eltakarta, s mi nem az aznapra érvényeshez igazítottuk a visszautat. Tizenkét fáradt gyerekkel ott rekedtünk a hidegben. De a barátság ebből a csávából is kihúzott: felhívtam egy régi kollégát, aki semmi perc alatt már jött is autóval, s a kisebbeket és a két „sofőrt” levitte az autókig, mi pedig visszamentünk a többiekért. A nagy kaland után jöhetett a desszert. Amilyet ugyan gyanakvással fogadtak, mert még sosem ettek olyat, ám ekkor is működött, ami általában: ha egyiküket sikerült meggyőznünk, a többiek is felbátorodtak.

Programhegyek

Így volt ez a Barlangfürdőben is, ahová három nagyobb lány el sem akart menni, s hiába kaptak ők is fürdőruhát, nem vitték magukkal. Az lett a vége, hogy kedvet kaptak, s úgy kellett rájuk is dresszt keríteni...

Mi fért még bele a programba? A Diósgyőri vár körüli séta (oda nem kaptak belépőt, sem kedvezményt, az ára túl borsos lett volna), minthogy a család nagy DVTK-szurkoló, stadionlátogatás, Vadaspark, csokiszökőkút, Mini Manó Játszóház zárásig, a két nagynak bowlingozás és biliárd...

Sorakozás álompusziért

Péter egy teljes órán át sorolja az élményeket, felesége olykor a háttérből pontosít. Ő biztosabb a nevekben is, de sorba rendezve Péter is fel tudja mondani. Bevallja, az ikreket viszont csak akkor tudta megkülönböztetni, ha egymás mellett látta őket. Nem volt egyszerű az étkeztetés, de egyre ügyesebben oldották meg - s persze többször kaptak ehhez is segítséget.

Az egyik legnagyszerűbb érzés Pétert és párját akkor töltötte el, amikor mindannyian nyugovóra tértek. Bár lett volna mindegyiküknek külön ágya, a gyerekek inkább a nappalit rendezték be matracokkal, egyetlen hatalmas fekhellyé, hogy együtt legyenek. És mindannyian ragaszkodtak az „anyai” álompuszihoz.

- Szalóczi Katalin -

Csoda, karácsony után