„Erre születtem le...”

Miskolc - Ágnes életében különös módon szövődött össze élet és halál...– Az anyukám a tomori postahivatalt vezette, az apukámat nem ismerhettem, mert agydaganatban meghalt, mielőtt megszülettem – indítja élete történetét Tóth Istvánné, Ágnes.

Álomudvarló, álomcsalád

– Középiskolás kollégista voltam, amikor levelet kaptam egy pesti fiútól, akivel gyermekkorunkban sokat játszottunk együtt, mivel rendszeresen Tomoron nyaralt – tér rá Ágnes felnőtt életének kezdetére. A levelezést igazi udvarlás követte, amilyenről a többi lány csak álmodozott. Ágnest István „elkérte” az édesanyjától: hadd költözzön Budapestre, ő és a családja vigyáz majd rá, irodai munkát is szereztek neki. Nem sokára megvolt az eljegyzés. A jegygyűrűt Olaszországból hozatták, a jegyajándék egy panofix bunda volt... Májusban megvolt az esküvő is.

– István egész családja a vendéglátásban dolgozott. Ő tanuló létére szívesen vállalt munkát, én pedig egyedül éreztem magam hétvégeken... Engem is felvettek, épp abba az étterembe, ahol az esküvőnk volt. A saját berendezett házunkban voltunk „nászúton”.

Ágnes elvégezte a vendéglátó-iparit, jobbnál jobb helyeken dolgozott. Nyolc hónapos terhesen is csak az anyósa intelmére függesztette fel a munkát.

– Valahogy nagyon kisfiút vártam, de kislány lett, Mónika. Ám egy éven belül megérkezett a kisfiú is: Tamás. Nem terveztünk több gyereket. Kerek volt a világ, mi voltunk az álomcsalád.

Terven felül

– A párom 25 éves létére rendkívül talpraesett üzletembernek bizonyult, s amikor hallott a lehetőségről, hogy Miskolcon a Halásztanya bérbe vehető, a húga férjével belevágtak. Miskolcra költöztünk. S bár az üzlet adott elég feladatot, az én vázámban mindig friss vágott virág volt. Egyszer hallottam: István kiszállt a ház előtt egy csokor szegfűvel, s egy szomszédasszony megkérdezte: milyen alkalom van már megint. Ő pedig büszkén adta a világ tudtára: „Semmilyen, csak szeretem a feleségem!”

Az ifjú férj akkor is bizonyította szeretetét, amikor Ágnes kissé riadtan közölte: ismét gyermeket vár. Az apa a hírt is örömmel fogadta.

– Nehezen indultam el otthonról, pedig erősek voltak már a fájások. Késő este volt, a szomszédasszony átjött vigyázni a gyerekekre. Hajnalra meglett Angelikánk. Megmutatták az apjának, mielőtt elment.

Várakozás

Másnap Ágnes hiába várta a párját. A család többi tagja jött ugyan, de hamar távoztak, ami neki rosszul esett.

– Az apósom mondta: történt a fiával egy kis baleset, eltört a lába. (Mekkora lelkierő kellett hozzá!) Elhittem, s reméltem, hogy telefonál...

Ágnes nyugtató injekciót kapott, ő pedig nem értette, miért olyan álmos.

Kétség és bizonyosság

– Amikor egy doktornő szólt, hogy lekísér az orvosi szobába, s ahogy rám nézett, eleredtek a könnyei, rákérdeztem: „Meghalt?”

A 26 évvel ezelőtti újságcikk címe is egy kérdés: „Miért haltak meg?” A fárasztó nap után István és sógora hajnalban a Junóba ment taxival, hogy megünnepeljék Angelika megérkezését. A sógornak otthon, a ház előtt még mehetnékje volt. Beült a volán mögé, István próbálta lebeszélni, de végül melléült. Karamboloztak, nem élték túl.

– Ragaszkodtam hozzá, hogy ott legyek a temetésen... Az unokahúgaim váltották eleinte nálunk egymást, aztán egy idős néni hozzánk is költözött. Mindig előre tekintettem, s igyekeztem úgy nevelni a gyerekeket, ahogy együtt terveztük. De még jó ideig előfordult, hogy levittem a szemetet, s a temetőben kötöttem ki, otthonkában... Idővel elfogadtam: én erre a feladatra születtem le. Voltam boldog, és sok örömöm volt, van a gyermekeimben. Az idő segít, már tudok róla beszélni, de könnyek nélkül még nem megy. Hiszem, hogy meglesz a nagy találkozás, hogy leszünk még egyek – már ha kellek még ilyen öregen neki – mosolyog Ágnes könnyein át. Aztán hozzáteszi: „De előbb még lesz egy nagy elszámolás!

Szalóczi Katalin