2012.09.06. 07:57
Jegyzet: Az ecetfák városa
<em>Sose gondoltam volna, hogy hat évtized után is találok még felfedezni valót Miskolcon. Ne tessék legyinteni. Csupán egy csodatevő drótszamárra és egy olyan filozofikus, semmire sem jó két órára volt szükségem</em>. <strong>Szántó István jegyzete</strong>.
Sose gondoltam volna, hogy hat évtized után is találok még felfedezni valót Miskolcon. Ne tessék legyinteni. Csupán egy csodatevő drótszamárra és egy olyan filozofikus, semmire sem jó két órára volt szükségem. Szántó István jegyzete. Tempósan, céltalanul karikáztam, majd időnként megálltam erőt gyűjteni. Ezeket a sziesztákat pedig úgy próbáltam leplezni, hogy alaposan körbenéztem, s olyanokat is észrevettem, amit egyébként az autóm szélvédőjén át aligha. Távol áll tőlem a botanika tudománya, mégis ki merem jelenteni, hogy felfedeztem, Miskolc az ecetfa városa. Ez az igénytelen, semmire sem jó faféleség mind a parlagfű, lepte el a belvárost. Az avas alji régi múzeumépület hátsó fertályát is ez erdősíti. Még szembetűnőbb, hogy a hajdani Kazinczy utcai BM óvoda első emeletén a téglafalból zöldellt ki. Különösen szívós az ecetfa, képes egy tenyérnyi humuszon, egy eltömődött csatornaereszben is gyökeret ereszteni.
S ahelyett, hogy lustán a növénytani meghatározót bújjam, keresni kezdtem a belvárosi ecetfákat. Rájöttem, hogy mind a temetői fejfák, rátelepszenek az elhagyatott romos épületekre. A Szemere utcán a régi bányászati tröszt, vagy a Borsodtávhő volt székházát, s erkélyeit lengik körbe. Ettől nem messze szél hátán könnyen megtermékenyíthették a régi honvédségi klub omló-málló épületét. S mind a vírus, ecetfaültetvény bontakozik ki a szemközti régi, furán elprivatizált iskola körül is. Rossz ómen.
Burjánzik ez a fa a Régiposta utcai saroképület körül is ugyanúgy, mint a hajdani jobb napokat látott Aranycsillag szálló Szinva parti homlokzata előtt. A Szinva patak partján pedig már őshonosnak számít.
Újdondászként lejártam a város valamennyi élelmiszeripari üzemét. Így lettem az ecetgyártás tudora még a hetvenes években. Akkoriban, amikor a mostani NAV vagy a korábbi bányászati tröszt helyén egy kis ecetüzem működött.
Talán a BUSZESZ helyi fiók műhelyeként. Igazi, hangulatos fahordókkal, fakádakkal teli olyan ecetgyártó üzem volt, ami ma akár ipartörténeti múzeum lehetne. Ha előrelátóan gondolkozunk. Ott és akkor láttam, hogy a kies hordókkal, s palackos ládákkal teli udvaron csupán a lógó levelű ecetfák nyújtottak árnyékot. Alatta uzsonnáztak a munkások, menekülve az üzemben terjengő szúrós bűztől. Közben elmagyarázták, ezeknek a fáknak semmi közük az ecetgyártáshoz. Legfeljebb annyiban, hogy ezek még ezt az ipari szennyet is elviselik, túlélik. Talán ennek a bölcsességnek köszönhetem, hogy már magam is másként tekintek ezekre a mindent túlélő zöldekre. A természet kódolt üzenetét közvetítik. Ne röstelljük, Miskolc az ecetfák városa – a megfejtés pedig egyszerűbb, mint gondolnánk: a reményteljes zöld lombok a megpróbáltatást, s nehézséget legyűrő sorsunkat, jövőnket szimbolizálják. Mégse ültessünk többet.