2012.09.06. 13:06

„A viselkedés minden sablonját ledobtuk magunkról”

Miskolc - Még soha, sehová nem érkeztem meg így, mondja a Mi és Miskolc című előadás rendezője. Interjú Szőcs Artur rendezővel.

Miskolc - Még soha, sehová nem érkeztem meg így, mondja a Mi és Miskolc című előadás rendezője. Interjú Szőcs Artur rendezővel.Két hetet szántak rá az életükből júniusban a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött színészek, hogy Budapestről a borsodi megyeszékhelyre gyalogoljanak. A fiatal művészek később, a társulat idősebb tagjaival közösen hozta létre a Mi és Miskolc, avagy 272307 lépés a város felé című előadást. A bemutató szeptember 8-án, szombaton este 7-kor lesz a Csarnokban. Az előadás rendezőjét, Szőcs Arturt kérdeztük.

- Két hétig utaztak, átgyalogoltak fél Magyarországon. Tapasztalataik száz oldalnál vastagabb szövegkönyvet töltenek meg: önök az élmény forrása, és önök az elbeszélők is. Hogyan és miért lesz fontos a nézők számára, amit a két hét alatt a színészek átéltek?

Szőcs Artur: Könnyebben születhet meg az előadás, ha a rendezőnek és a színésznek van közös alapélménye. Nekünk ez most már megvan. Amikor elindultunk, szinte semmit sem tudtunk egymásról. Annyi volt a közös bennünk, hogy új tagjai leszünk ennek a színháznak, és Miskolchoz köt majd minket az életünk, a munkánk. A két hét gyaloglás alatt megismertük egymás gondolatait, egymás nyelvét, elkezdtünk együtt dolgozni. Erős kötelék közöttünk a közös tapasztalat, és már most tudom, akármilyen nehéz, és fárasztó évadunk lesz, a végén létrehozunk egy kéthetes alkotótábort, így készülve a következő szezonra. Szeretném, ha oda azok is eljönnének velünk a társulatból, akik most nem tudtak. Nyaranta mindig érik bennünk valami, amivel aztán ősszel lehet mit kezdeni. És hogy miként lehet elmesélni ezt az utazást? Olyan színpadi formát és –nyelvet találtam hozzá, ami nem realista módon adja elő a történeteinket, hanem kihangosítja az élményeinket, gondolatainkat. Szeretném, ha sok ember megnézné és megértené. Értené, hogy ez másfajta színház, máshogyan állnak hozzá az alkotók.

- Az előadás címe feltételez, de nem részletez egy viszonyt: megtudjuk-e magából az előadásból, hogy mit gondolnak erről a viszonyról?

Szőcs Artur: Azt hiszem, az előadásban olyan kérdéseket ismételgetünk, hogy egy idő után már nem is tudom eldönteni: ez a „mi” - mi vagyunk-e, a színészek. Vagy ez a „mi” - azok az emberek, akikkel útközben találkoztunk. Vagy a „mi” - a miskolciak. Újra és újra feltesszük önmagunknak is a kérdést: kik vagyunk. Reményeink szerint a néző is a csapatunk tagjává tud válni, mert ismerősek számára az előadás figurái, ismerősek a történetek, ezeknek a fiatal színészeknek az önvallomásai a színházról, önmagukról.

- Ebben az állandó önvizsgálatban/önreflexióban kiderült-e az ön számára saját magáról olyasmi, amit eddig nem tudott Szőcs Arturról?

Szőcs Artur: 2006-ban színészként jártam Indiában, egy hónapig forgattuk Török Ferenc Overnight című filmjét. Utána ottmaradtam, három hétig - meghatározó élmény volt: az emberek, a gondolkodásuk, a tempójuk. Rám az a jellemző, hogy nagyon gyorsan élek, és ha elfáradok, mindig azt érzem, ott van valahol India, és nekem oda kell mennem. És most kiderült, ez az élmény Magyarországon is átélhető. Elég annyi hozzá, hogy ha Miskolcra készülök, ne az autópályán menjek 140-nel, hanem gyalog, a hegyeken keresztül. Biztosan a fizikai fáradtságtól is volt, hogy mindenki kiürült, a viselkedés minden sablonját ledobtuk magunkról, és ahogyan ez az egész lezajlott bennünk, ahogyan végül megérkeztünk, az csodálatos, eddig nem tapasztalt érzés volt. Még soha, sehová nem érkeztem meg így, hogy valóban azt is éreztem volna: megérkeztem.

- Megtenné, hogy megpróbálja pontosítani: mi tette jó érzéssé a megérkezést Miskolcra?

Szőcs Artur: Lehet, kicsit furcsa lesz a válaszom, de abban a pillanatban nem tudtam, hogy Miskolcra érkezem. Csak azt tudtam, hogy életemben először valahová megérkezem. Olyan emberekkel, akikkel együtt, friss erővel, nagyot és jót akarunk csinálni. Jó színházat.

- Az előadás irodalmi alapanyaga egyszerre szól a gyaloglásukról, a közben átélt élményeikről és azokról a gondolataikról, amelyeket ez a tapasztalat hívott elő önökből. És a magyar valóságnak arról a szeletéről, amit menet közben láttak: előítéletekről, feszültségekről, félelmekről. Nem tart tőle, hogy ez a túl sok réteg szétfeszíti az előadást, megnehezíti a néző dolgát: mivel azonosuljon?

Szőcs Artur: Nem vagyok benne biztos, hogy egyetlen mondanivalója kellene legyen ennek a darabnak. A színészeknek is azt mondtam, ha itt valaki egyéni, jó alakítást akar, mindig kilóg majd. Ha nem tudjuk úgy létrehozni, hogy a néző szabadon asszociáljon, akkor nincs értelme. Úgy akarom kezelni ezt az anyagot, hogy a nézőnek egy jeleneten belül is több történet juthasson az eszébe, és ő választhassa ki, melyikkel akar menni.

- Az önök által látott és ábrázolt magyar valóság kilátástalannak tűnik, mintha a fő szervezőereje az alkohol, a meghatározó létállapota az alkoholizmus lenne. Tényleg ilyennek látták, vagy a hatás kedvéért nagyítottak rajta?

Szőcs Artur: Ellenkezőleg: kicsinyítettük.

- Milyen érzésekkel figyelte ezeket a kommunikációs szempontból is reménytelen élethelyzeteket?

Szőcs Artur: Ott és akkor annyira belefolytunk az életükbe, hogy azt éreztük, egy vagyunk közülük. Persze, a gyaloglás célja nem az azonosulás volt, és valamennyire visszatértünk a színház gyökereihez, a saját élményekhez. Az előadásból majd az is kihallatszik, hogy kicsit vájkáltunk ezeknek az embereknek az életében: előadást készítettünk, erre is szükség volt. De ez inkább később tudatosodott.

- Gondolom, a művészet számára a személyes tapasztalás mellett a másik távlat, ha segíteni tud benne, hogy a reménytelen helyzeteken úrrá legyünk.

Szőcs Artur: Igen. De nekünk, színművészeknek megadatik, hogy kijátszhatjuk ezt magunkból. Okosan ki kellene találni, hogyan lehetne eljuttatni azoknak az embereknek akár ezt az előadásunkat, akár másikat. Érzem, hogy visszahívnak. Mindig azt mondták: csak hozzatok, bármit hozzatok. Szó sincs róla, hogy ne lenne igényük a művészetre. Valami hiányzik nekik. Az előadásunkban kimondja ezt a hiányt az egyik szereplő: három-négy éve még éltük az életünket, most meg leéljük.

- Bujdos Attila -