2012.08.08. 18:21
Jegyzet: Beszól a postáskisasszony
<em>Bőségesen bespájzoltam a régi képekből. Egyre nehezebb a válogatás. Magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy mikor miért s hová kormányozom gondolataimat a múltba. Jöjjön a Hősök tere.</em> <strong>Szántó István jegyzete</strong>
Bőségesen bespájzoltam a régi képekből. Egyre nehezebb a válogatás. Magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy mikor miért s hová kormányozom gondolataimat a múltba. Jöjjön a Hősök tere. Szántó István jegyzeteSokáig magam sem tudtam, hogy ez egy háborús képződmény. Talán 1944 –ig itt is olyan földszintes kis házak zsúfolódhattak össze, mint amilyent a hetvenes évek végéig még láthattunk a Pecze patak zsidó templom mellé eső oldalában. A fotó árulkodó, a postaigazgatóság tetején virít az elmaradhatatlan vörös csillag. Még nyoma sincs az emeletráépítésnek. A csillagot leszámítva olyan, mint amikor Gömbös Gyula miniszterelnök felavatta a harmincas években.
A nem sok fantáziáról árulkodó szériában gyártott szovjet hősi emlékmű rátelepszik a térre, de még marad elég hely az ott rajcsúrozóknak. Nem látszik, de tanúsítom, bőven vannak padok. Betonlábas, vandál biztos faülőkék szegélyezik a teret. A Déryné sarkon Gyúrócsik Emike doktornő rendelője, előtte Vas doktor úr vászontetős Skoda Oktáviája parkol. Emikéhez oltásért, dolgozat elleni orvosi igazolásért ácsingózunk. Nagy szíve van a doktor néninek.
Esténként bandázunk a tér sarkában. Kimérjük a helyet, hogy látószögbe legyen Zimányi Zsuzsika az első emeleti ablakból de Rack Zsuzsika se lehet takarásban. Az utóbbi ablaka a patakra nyílt, akár be is ugorhatunk hozzá. Mi azonban ilyet sose teszünk. A placc kopár nem úgy, mint a minden szögletében zöldellő szomszédos Deák tér. Ha itt hódítunk, párban sétálunk az erdőgazdaság előtti parkba. A tér legelegánsabb saroképületében a Muskátli vendéglő, ami mára ki tudja miért Víg postás. Fölötte lakik a Fischer, a Frommer, a Hevér és a Vas család. Mindenki ismer mindenkit. A tér számomra egy intézmény. Iskolából jövet menet nyolc esztendeig koptatom keresztbe kasul. Számomra több mint egy óriási aszfalttömeg. Kisdobos és úttörőavatás, városi majális, ünnepi zenés katonai őrségváltás alkalmi koncertek megannyi élmény helyszíne. Május elsejéken hol a térre hol a posta előtti járdára ácsolják a tribünt. Máig sem tudom, hogy miért váltogatták a helyszínt.
Az egyes posta zöldes majolikacsempével van burkolva. Van időm felmérni minden részletét. A fiatalabbak el sem képzelhetik, hogy ha a pesti vagy netán a külföldi rokonokkal akarunk táv recsegni, vonalat rendelünk, majd két-három órát ücsörgünk az áhított három perces kapcsolatért. Miközben a büdös és szűk fülkében nemcsak a szomszédban hangoskodót halljuk, hanem a postáskisasszony lihegését is a vonalban. Aki három percen túl a kapcsolat megszakításával vagy pótdíjjal fenyeget. Szórakoztató látnivaló a postatérben kígyózó csillogó rézcső, amelyben levegővel préselik át a táviratokat. Újdondászként bejárom a hivatalt. Kifürkészem és megírom a csőposta történetét, sőt még azt a homokosládát is meglesem, amelybe a postások ürítik a pisztolyukat. Itt találkozom először dr. Kamody Miklós bácsival, aki az ország leghíresebb postatörténésze. Élvezet hallgatni.
Ugrás a jelenbe. Keserves az ébredés. A ráébredés: hogy mivé lett az ősök tere. A művészien monumentális szobor sokkal nagyobb teret érdemelne. Szinte fuldoklik az össze visszaszabdalt bezártságban. Levegő után kapkod. Hiányzik a drágán megalkotott torzó tér elcsencselt patak téri széle. A földalatti parkoló cápára hajazó kapuja is némán tátog. Mintha azt kérdezné - ez lett a Hősök tere…
