Helyi közélet

2011.10.28. 09:23

Sírkert (halotti beszéd)

<em>Mennyit bír a szív, hogy még fér belé, és nem adja fel, sokadjára sem? Tényleg a szívben lakik az érzés?</em> -<strong> Bujdos Attila jegyzete.</strong>

Mennyit bír a szív, hogy még fér belé, és nem adja fel, sokadjára sem? Tényleg a szívben lakik az érzés? - Bujdos Attila jegyzete.

Most lenne ötven. Ötvenhárom. Hatvan. Nyolcvankettő. Nyolcvanhárom. Kilencvenhárom.

Milyen lenne?

Milyenek lennének?

Ha lennének. Ahogyan mások, az ő korukban még: vannak, a megérinthetőség és megszólíthatóság természetességével.

Az ember kerüli, hogy kimondja: ők viszont nincsenek többé, de minden szavával csak ezt írja körül. Mert a létező belátásának a létezés szab határt, ami azon kívül esik: nem látható, nem érzékelhető – a nincs általában is: megérthetetlen.

Hogy nincs, pedig volt – elfogadhatatlan.

Hogyan mondjuk akkor ezt? Mi van tehát az érzékelésen, az elfogadhatóságon túl, mi és hogyan lapul ott szavaink ölelésének sötétjében, ha egyszer: nincs? Nem az, hogy nem látszik, de: nincs.

Nincs, nincs, nincs.

Gyűlik a szívben a bánat, pedig elsőre is világos: most kellene belészakadnia.

Mennyit bír a szív, hogy még fér belé, és nem adja fel, sokadjára sem?

Tényleg a szívben lakik az érzés?

Az ember kénytelen tudni a korlátait. Ha az élet ösztönével lázad is ellene, csak megtanítják a végességre az első veszteségei. Marad a dac, ahogyan az emlékezés próbál fogást találni az elmúláson: igen, nélkülözzük a jelenlétét, de hogy milyen volt, felidézhető, amíg van, aki felidézze. A valódi méretarány a szemünk előtt: ahogyan a mécsesek lángja megküzd az őszi széllel – az éjszaka hatalmas, a szándék mégis nyilvánvaló: az élet úgy megy tovább nélkülük, hogy nem tudunk lemondani róluk pusztán azért, mert nincsenek - soha nem tehetünk úgy, mint ha nem is lettek volna. Miért mondanánk akkor, hogy ez temető, ha közben sokkal inkább sírkert: az elvétel terepe, de a megtalált kárpótlásé is, a visszavételé – egyértelmű a jel, hogy nem felejtünk. Nem, és ez így van rendjén.

Hogy vannak mondataink róluk, és nemcsak a szokás kényszeréből, hanem mert tényleg képtelenség úgy itthagyni a világot, hogy semmi ne maradjon utánunk. Akkor sem, ha keveset teszünk érte, ha kevés fogódzóval szolgálunk is létünk és személyünk megértéséhez, amíg van rá módunk. Nem, mert az emlékezet eleven, és az életnek talán az is értelme, ha mesélni tudunk róla, ha marad mit mondanunk a valaha éltekről.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában