Miskolci Legendák: A miskolci Perec

A miskolci

perec

Kevés dolog van a világon, ami finomabb

lenne a miskolci perecnél. Frissen sülve,

melegen, ropogósan mennyei eledel az, kicsi

roppanás után sósan, lágyan

olvad el az ember ínyén. Ha a

híres miskolci pékek filozófusok

lettek volna, eltöprenghettek volna azon, hogy a

perec tulajdonképpen nem más, mint olyan

rúd alakú tészta, amit

rafináltan úgy hajtogattak, hogy

három lyukat vegyen közre. Az a

három lyuk legalább olyan fontos, mint a

tészta maga: az adja meg ugyanis a tészta

értékét.

Mikor a perecet evő kiszabadította az

első lyukat, mely beleolvad a körül nem

határolt semmibe, amit

közönségesen csak levegőnek

hívunk, akkor kezdi sejteni, hogy a semmit is

csak a perec képes rabul ejteni. Ahogyan azokat,

akik hajdanán a heti-, havi s éves

vásárokon ropogtatták a

különös tésztafonadékot.

Ahogyan Hortobágy a kilenclyukú

hídjáról, úgy lett ismert

országszerte Miskolc az ô

háromlyukú perecéről. Mert a

miskolci pékek kenyeret, perecet olyat tudtak

sütni, hogy annak az ízét nem

felejthette, aki egyszer evett belőle. Mintha

magát az önmagába

visszahajló, de előbb kanyargósan

csavarodó élet ízét

kóstolta volna, sohasem akart vele betelni,

ahogyan az élettel nem telik be az

egészséges, eleven ember. Azt

mondják, azért van ez így, mert a

perec már születésekor is

életet mentett, tudniillik egy urachi

sütőmesterét, név szerint

Gotthelf Grieshabertét, kit a

középkorban – egészen pontosan

az 1477-es esztendőben – kötél

általi halálra ítéltek.

Hogy mi volt a szegény sütőmester

bűne, arról nem szól a fáma,

de az bizonyos, hogy soha előtte nem követett

el főbenjáró vétket. Urach

grófja megsajnálta hát, s

úgy gondolta, kegyelemben

részesíti őt, ha megérdemli.

Mivel is bizonyíthatná egy

sütőmester, hogy érdemes az

életre? Csakis azzal, ha a

szakmájában verhetetlen.

A gróf egy este, mikor már állt a

másnapi kivégzésre ácsolt

akasztófa, maga elé hívatta, s azt

mondta: meghagyja az életét, ha reggelre,

mire a kakas harmadszor kukorékol, olyan

süteményt hoz elébe, amelyen a

felkelő nap háromszor

átlátszik. Szegény Grieshabert

törte a fejét, hogyan is oldhatná

meg a feladatot – hiszen az lehetetlen. Nincs

sütőmester a világon olyan, aki olyan

kalácsot tudna sütni, amelyen

átlátszik a nap!

Kétségbeesetten töprengett

szegény halálraítélt, s

közben megszitált egy szakajtó

lisztet, majd annak rendje-módja szerint

tésztát gyúrt belőle.

Nézte, nézte a szépen eldolgozott

nyers tésztát, s egészen

közel hajolt hozzá. – Nincs az a nap,

ami ezen a tésztán átsütne

– gondolta –, marad hát a

kötél. S a keze már sodorta is

ujjnyi vastag kötéllé a

tésztát. Ahogy meghurkolta, szinte

érezte is a nyakán a

szorítását. A lélegzete

elakadt, rápillantott az

akasztófakötél formára

hurkolt tésztára, és

akkorát csapott a faasztalra, hogy

lisztfelhők szálltak föl a keze

nyomán, majd nagyot ordított: –

Megvan! A nyers, kötélformára

sodort, meghurkolt tésztát az

égő mécses elé emelte:

úgy ragyogott át azon a láng,

akár a nap. – Háromszor kell

átlátszania… – motyogta

magában, és ügyes kezekkel

úgy csavarintott a

tésztakötélen, hogy három

lyuk képződjön a hurkok

között. Akkor egy fazék forró

vízben előbb megfőzte, majd kicsit

megszikkasztotta, megsózta, és a

sütőben szép pirosra

sütötte. Mire a kakas harmadszor

kukorékolt, már vitte is

vászonkendővel letakart fatálon a

gróf elé, aki természetesen

meghagyta az életét, sőt kinevezte

udvara fősütőmesterének.

Nem múlt el azután úgy nap, hogy a

gróf ne evett volna a különös

kalácsból, amelyen háromszor is

átlátszott a nap. Nem tudja senki, hogyan

került aztán az urachi perec

készítésének titka a

miskolci pékek birtokába, de az bizonyos,

hogy az ô ropogós perecük íze

felülmúlta az összes többit az

országban. Az is igaz, hogy az asszonyaik, kik a

vásárra vitték a

háromlyukú étekcsodát,

valóságos kis rigmusokat költve

kínálgatták őket: –

Tessék, tessék, perecet! Sose

kíván egyebet! Sósat,

sósat, Jó ropogósat! Akinek nem

volt rímelő tehetsége, az meg csak

úgy prózában villantotta fel a

főtt-sült

tésztakötélből tekert

péksütemény erényeit: –

Kerek a perec! Friss a perec! Ropogós a perec!

Aki csak ránézett a fehér,

ráolvadt sóval pettyegetett, pirosra

sült perecre, nem tudott neki ellenállni.

Mire elropogtatta, úgy felderült a kedve,

mintha a három lyukon

átlátszó nap

ragyogását is megette volna. A miskolci

perec nemre és korra való tekintet

nélkül meghódított mindenkit.

A kicsiknek az volt a vásárfia, a

nagyobbak maguk kunyerálták ki a

szüleiktől a rávalót, a

legények pedig – ha szép

lányt láttak perecet en- ni –

évődve kértek

kóstolót. Ha a lány nemet mondott

rá, akkor a legény hamiskásan

könyörgött, hogy legalább az

egyik lyuk hadd legyen az övé. Amire persze

lett pirulás, meg nevetés, és

olykor esztendőre menyegző is. A

férfiak sörkorcsolyának

használták a perecet, azon

siklatták le a habos, kesernyés

ízű nedűt, de még a fogatlan

öregek sem vetették meg, mert a jó

miskolci perec előbb roppan a szájban,

azután elomlik, mint az ölelésnek

magát megadó asszonyi

ellenállás.

Azt mondják, a ma Miskolc

városához tartozó Pereces is a

miskolci perecekről kapta a nevét. Az

ottani bányatelepen lakó

bányászok – és

családjaik – ugyanis annyira

szerették a híres-nevezetes

péksüteményt, hogy a

hetivásárokról rudakra

tűzött

perecszállítmánnyal tértek

haza. Emiatt kezdték őket, majd a

településüket is Pereces néven

emlegetni. Bár azt is sokan mondják, hogy

az ’ennivaló név’ nem ennek

köszönhető, hanem a völgyben

fekvő kis telepet perecként övező

hegyeknek.