2009.05.07. 13:39
Harminc év után fedezték fel - Interjú Seres Lászlóval
<p>Miskolc - Hatalmas sikert arattak Seres<br /> László harminc éve készült<br /> – eddig mappában porosodó –<br /> képei.</p>
Seres László Miskolcon
született, édesapja Seres
János
képzőművész volt. Hamar festeni
kezdett, ám 1979-es
kiállítása után harminc
éven át nem születtek új
művei. Most viszont – amikor e 30
éves rajzokat, fetsményeket
kiállította a MissionArt Galéria
– így írnak róla:
„felkavarta a
művészvilágot”,
„Művészete az elveszett
láncszem”. Ki is az a Seres
László? Akit
egyébként nem is olyan könnyű
elérni, hiszen Miskolcon is, Bombay-ben is
lakik...
ÉM: Nézem az
életrajzát: a főiskolát
félbehagyva 1968-ban New Yorkba ment, majd
két év után hazajött. A
vietnámi háború időszaka volt
ez...
Seres László: Igen, a
hippi korszak, még a behívót is
megkaptam odakinn... Nem találtam a helyem a
főiskolán. Előtte a miskolci
művésztelepen éltem, Kondor
Béla, Lenkey Zoltán mellett
nőttem fel, inspiráló közeg
volt. Amikor Pestre kerültem, engem már az
absztrakt érdekelt, de ott annak még
hírét sem hallottam. Ezért mentem
ki New Yorkba, ahol ösztöndíjjal
vettek fel a legjobb
képzőművészeti iskolába,
felfelé ívelt a karrierem. Nagy
kiállításokat láttam,
éreztem, én magam is jó
úton haladok. De kaptam egy levelet a
szüleimtől, egyre nőtt a
lelkiismeretfurdalásom, végül
hazajöttem, megnősültem, és
befejeztem a főiskolát.
ÉM: Az 1979-es
kiállítása után közel
harminc éven át nem festett.
Miért?
Seres László: Annyi
munkám volt restaurátorként, hogy
nem hiányzott. A kiállítás
visszhangtalan maradt, ott volt a család, a
gyerekek, a festészetből nemigen lehetett
megélni. Restaurátorként
végeztem egyébként a
főiskolán. Akkoriban a 25 felvett
hallgatóból hármat automatikusan
átirányítottak erre a szakra.
Sosem bántam meg. Megtanították a
technikát, viszont nem volt mesterem, s ezt nagy
szerencsének tartom. A mester mindig a maga
képére formálja
tanítványait. A
restaurálást pedig mindig
élveztem. Romból élvezhető,
mégsem hamis dolgot létrehozni...
Restauráltam táblaképeket,
faliképeket, középkori
festményeket, ez utóbbiakat szeretem a
legjobban a barokkig bezárólag.
ÉM: Nem érezte soha, hogy a
művei többet érnének
annál, hogy egy mappában
porosodjanak?
Seres László: Lezárult
egy korszak, nem érdekelt a továbbiakban.
Más volt a művészeti
szemlélet. Amiket akkor csináltam,
beleillettek az akkori new yorki világba, de a
magyarba nem. De nem viselt meg lelkileg,
egyszerűen nem jártam a
későbbiekben
kiállításokra sem.
ÉM: Hogyan jutott el
Indiába?
Seres László:
Véletlenül. 1992-ben újra kimentem
Amerikába. Úgy terveztem, egy
unokatestvéremnél lakom majd, akiről
nem tudtam semmit. Felkerestem, és nagyon
különleges világba csöppentem.
Hippis ruhák, indiai szobrok: kiderült, egy
ashramban él. Szellemileg nagyon izgalmas,
szeretetreméltó, zárt
közösség ez, a néhány
nap helyett heteket töltöttem ott.
Később megkérdezték, nincs-e
kedvem az indiai ashramba, Ganespuriba is eljutni.
Volt. Elutaztam, dolgoztam is kinn, szobrokat
restauráltam a kertben. Aztán a
következő utamon megismerkedtem egy
férfival, akinek galériája van
Bombay-ben, nyitottunk egy restauráló
műhelyet. Azóta kinn is dolgozom.
ÉM: Milyen az indiai modern
művészet?
Seres László: Szerintem ők
ma a legjobbak a világon. Ez abból fakad,
hogy a gazdagok falai szinte ki vannak
tapétázva képekkel. Komoly
társadalmi életet élnek, – a
feleségeknek majdhogynem a
képvásárlás az
elfoglaltsága – a galériák
virágoznak. A mostani amerikai
művészet számomra
követhetetlenné vált, az indiai
viszont csodálatos. Máshol egyre
inkább kezd a komputertechnika
térhódítani, itt azonban
még mindig fontos, ami nekem is, a
vászon, a festék, az ecset.
ÉM: Térjünk vissza a harminc
éve mappában heverő képekre.
Hogyan kerültek ki onnan?
Seres László: 2004-ben meghalt
az édesapám. Beköltöztem a
lakásába, így lett műtermem.
Adta magát, hogy újra fessek, rajzoljak.
Aztán megismerkedtem Kishonthy
Zsolttal, (a MissionArt Galéria egyik
tulajdonosa – a szerk.) aki kérte,
mutassak neki korábbi képeket. Két
kiállításom volt, az elsőn,
Budapesten a festményeket, a miskolcin pedig a
rajzokat, akvarelleket mutattuk be. Ekkor fedeztek,
úgymond, fel. Azt mondják,
bármelyik múzeumban
megállnák a képek a helyüket.
ÉM: Sejtette, hogy
értékesek ezek a művek?
Seres László: Nem.
Nagyrészükről el is felejtkeztem,
sokat elajándékoztam, nem
törődtem velük.
ÉM: Mit csinál most
másképp mint 30 éve? Miben
másak a mostani művei, mint a
korábban készültek?
Seres László:
Horizontálisan és vertikálisan is
tisztában vagyok, – a XII.
századtól mostanáig,
Amerikától Bombay-ig – mi is az a
képzőművészet. Bár ez
nem könnyíti meg a dolgom, minél
többet tud az ember, annál nehezebb
kialakítani a saját
stílusát. Zsolt viszont mondja, hamarosan
az új képeimből is
kiállítást rendez.
- Hajdu Mariann -