Esélyegyenlőség a gyakorlatban Csokvaományban

Most azonban „jól visszakaptam” mindent. A rövid történet a következő. Bár a környékbeli falvak mindegyike megtartotta magának alapfokú oktatási intézményét, csak Csokvaomány elöljárói voltak erre képtelenek, így itt, ahol feleségemmel együtt dolgoztunk, teljesen bezárt az iskola. A csokvaományi gyerekek egy nagyobb iskolába kerültek, ahol 25-30 fős osztályok vannak. Sajnálom őket, mert nagy csoportban a fejlődési lehetőségeik csökkentek, képzésük közel sem lehet olyan szintű, mint kis csoportban volt. A megszűnt iskola 11 dolgozója közül 2 pedagógust vett át a gesztor intézmény, 1 fő tudott Ózdon, kis falunkhoz legközelebb levő városban elhelyezkedni, aki egyébként ózdi lakos. A feleségem és én – miután munkanélküliek lettünk – több mint egy tucat pályázatot írtunk a környező iskolákba, de nem volt és jelenleg sincs szabad álláshely. Erről a tényről az ózdi iskolákon kívül minden intézmény tájékoztatott. De hogy is van ez? Ózdról már válaszra sem méltatják a vidéki pedagógusokat? Hallottunk olyan híreket, hogy ne is próbálkozzunk Ózdon elhelyezkedni, mert az ottani Művelődési Osztály nem engedi. Mi ezt nem hittük el. Végül felhívtam az iskolaigazgatót, aki tájékoztatott, hogy bár fel tudná venni a feleségemet dolgozni, de a Művelődési Osztály iránymutatása alapján beutazási költségtérítés nélkül, a legkisebb kezdő közalkalmazotti fizetéssel – hiába rendelkezik 14 év szakmai gyakorlattal. Mi tehát rövid történetemből a konklúzió? Az, hogy kormányunk a kis iskolák bezárásával, a gyermekek tömegoktatásra kényszerítésével, a helyi illetékesek pedig a vidéki munkavállalók ellehetetlenítésével biztosítja mindenki számára az esélyegyenlőséget.

Éliás Gábor
Csokvaomány