Otthon nem tudtak volna házat venni

Takaros ház, belesimul a faluképbe, nem gondolná senki, hogy nem tősgyökeres sályiak, hanem hollandok élnek itt, ez az első gondolatunk, amikor megérkezünk Spronkenék házához. A helyben élő Tóth Aranka kísér bennünket – ő fordít nekünk németből –, a család nem beszéli a magyar nyelvet. 

Sályon egyébként kilenc holland család él, a pontos adatokat Fekete Jánosné polgármestertől tudjuk. A legelsők 2001-ben, azaz 21 éve érkeztek a településre. Az említett 9-nél egyébként több ház az övék, hiszen rajtuk kívül sokan csak szabadságok idején, évente két-három alkalommal töltenek el néhány hetet a településen. 

Spronkenék az egyik család az itt élők közül. Bertien, a feleség kedvesen invitál be bennünket. Ami elsőre feltűnik, az a sok tulipán. Mi más fogadna egy hollandok lakta házban? 

– Amint a karácsony elmúlik, mindig van nálunk néhány vázányi – mondja. 

– A férjem nagyon szeretett volna borászkodni a nyugdíjas éveiben – meséli. Nyugdíjazásuk után egy ideig Franciaországban éltek, de ott nagyon drágák a házak. A férje egyik barátjának már volt Sályban háza, mondta, nézzenek ott is szét. Többször jártak korábban Magyarországon, így nem zárkóztak el az ötlettől, és a sályi házat választották. 

Nehéz sorsú gyerekek 

– És mit csinál a férjem? Borászkodik – mosolyog Bertien. 11 éve érkeztek, előbb a szomszéd házat vették meg, aztán 5 éve a mostanit. Mutatja a kertet, hatalmas. Alig látni a szőlőtőkék végét, maguk ültették mindet, fehér- és vörösbort egyaránt készítenek. 

A férj pénztárgépeket javított, a feleség ápolónő volt Hollandiában. Három gyermekük már kirepült, 9 unokájuk van. A saját gyerekeik mellé hármat örökbe is fogadtak. Két fiú jött velük Hollandiából, ők is, és a harmadik, a lány is pszichésen sérült, problémás gyerekek. 

Bertient itt is megérintették a nehéz sorsú gyerekek, a helyben működő Mozgásjavító Általános Iskolából pártfogol egy Down-kóros kislányt, a kicsi Zselykét, aki minden szabadnapját, szünetét Ber­tienék házában tölti. 

– Betti néni, Betti néni, így üdvözölnek már messziről a gyerekek – mondja az asszony, és Aranka, miközben fordít, hozzáfűzi, Bertiennek mindenkihez van a faluban egy kedves szava, úgy tartják, hatalmas szíve van. 

A család egyébként Hollandiából kapja a nyugdíjat. 40 évet dolgoztak le, elég volt, jegyzi meg Bertien.

Kérdezzük, tartják-e itt a kapcsolatot a többi holland családdal, az asszony bólogat, igen, évente egyszer-kétszer össze is gyűlnek, és ha valaki hazautazik egy kis időre, istápolják egymás kutyáit. 

– Édesanyám karácsonykor halt meg, egy nappal a 91. születésnapja előtt – meséli, ezért tavaly 16-szor is volt otthon, más években csak 3-4 alkalommal. 

– Nem nehéz úgy élni egy idegen országban, hogy nem beszélik a nyelvet? – kérdezzük. Bertien szerint többen is dolgoznak nekik a faluból, de mindig megértik egymást, ha máshogy nem, kézzel-lábbal. És vannak néhányan, akik beszélnek valamennyit angolul, németül. 

– Ha hivatalos ügyet kell intézni, viszek magammal egy tolmácsot – jegyzi meg. A magyar emberek szerinte nagyon zárkózottak, de segítőkészek. Az ételeinket viszont nem szereti, szerinte túl zsírosak, a panírozott dolgoktól mindig beteg lesz. „Gulyás, babgulyás, az igen” – mondja magyarul, azt ő maga is készített már bográcsban. És fával fűtenek, mint Sályban mindenki, mondja még. 

– Nagyon szeretünk itt élni. Kis falu, nyugodt, mindig csend van. 

Kérdezzük, van-e valami, amit furcsának talál nálunk. 

– Nagyon nehéz volt megszoknom, milyen szegény körülmények közt élnek itt a cigány emberek – válik szomorúvá az arca. Mondja, náluk nincs így. Az első években ez nagyon nyomasztotta. Állandóan azon járt az agya, hogyan tudna segíteni. A másik, ami számára furcsa, hogy hogyan bánunk az állatokkal. Bele van betegedve, ha kóbor kutyát lát. „Már megint?...” – idézi férjét, mert gyakran beállít eggyel. S már a faluban is tudhatják ezt, mert ha jön az október, mindig becsempész valaki egy kölyökkutyát az udvarukra. Alig győzi őket később elajándékozni. 

Egy másik család 

Jelenleg három kutyájuk van, vannak macskáik, két kecske, tíz tyúk és egy őzike. Ez utóbbi is ki tudja már, hogy került oda. Kérdezték az erdészt, mi legyen vele, ő azt mondta, etessék, de ne szoktassák magukhoz, hogy később visszavihessék az erdőbe. 

– Hogy lehet nem magunkhoz szoktatni? – kérdezi. Így Eva, az őzike négy éve velük él. 

– Tudja, furcsa, ha hazamegyek, azt látom, a barátaim megöregedtek. Én viszont nem érzem magam öregnek, itt mindig van mit tenni, talán ez tart minket fitten. 

Elbúcsúzunk, mert vár minket egy másik család, Aad és Erna van Straten. Aranka mutatja a házukat, illetve házaikat, öt is van belőlük. Erős kutyaugatás-kánon fogad minket, ide már Aranka nélkül lépünk be, Stratenékkel angolul már tudunk beszélgetni. 

– Hat kutyánk van – mondják, történetük hasonló, mint a másik családé: ők is sajnálják, ezért befogadják a kóbor állatokat. 

– Mi az öt ház története? –kérdezzük, miközben átinvitálnak minket egy másikba, hogy a kutyáktól távolabb legyünk. Hatalmas kandalló mellett ülünk le, Aad, a férj megjegyzi, Harsányban láttak hasonlót, nagyon megtetszett, egy öreg szakember készítette el nekik. Van ugyan padlófűtés is, de sosem kapcsolják be, a kandalló bőven elég. 

– Az öt ház? Húsz éve vettük az elsőt – kezdi. Tanító volt egyébként, négy éve nyugdíjas. Nyaralót kerestek két évtizede, először Franciaországban, de csak bérelni tudtak, nem volt elég pénzük. Aztán egy barátjuk emlegette Magyarországot, hogy itt olcsón lehet házat venni. 

– Bevallom, akkor azt sem tudtam, hol van Magyarország – szól közbe Erna, a feleség. Aztán eljöttek nézelődni, előbb Pécs környékén, aztán Sályt választották. Hogy miért? 

– Nézze ezt a kilátást – válaszolja a kérdésre a férfi. – Gyönyörű. 

Igazat kell adnunk neki. Tél van, kopár a vidék, de nem nehéz elképzelni, milyen lehet más évszakokban. Tág a látóhatár, a Bükk hegység ormai látszanak. 

– Sokszor még őzeket is látok. 

– Vissza a természetbe –mondja Erna. 

Megvették tehát Sályon az első házat, aztán a mellette lévőt, majd a harmadikat, mert árulta az ott élő család. Végül öt házuk lett, nyáron és a szün­időkben sok vendég jön hozzájuk Hollandiából: barátok, rokonok. 

Rotterdamban, a nagy, kikötővárosban éltek. Pici ház, kis kerttel. A szomszédokban sokféle nemzet, amerikai, török, lengyel, indiai, suriname-i. Rotterdamot igen magas százalékban nem hollandok lakják, magyarázza Aad. 

– Békésen éltünk együtt, mert csak így lehet, de zavart minket az állandó zaj, a kerti sütögetős partik. Magamnak való ember vagyok, nem szeretem a társaságot – mondja. 

Amikor Aad nyugdíjas lett, nem tudtak volna házat venni Hollandiában a pénzükből. Úgy döntöttek, ha már itt vannak a házaik Magyarországon, ideköltöznek. Ennek már négy éve. 

– Itt olcsóbb az élet, úgy élhetünk, mint a királyok, itt gazdagnak számítunk. Itt minden a miénk, nincs adósságunk, és nincsenek szomszédaink – mondják. Megjegyzik, azóta több holland ismerősük követte példájukat. Ennek ellenére ritkán tartják a kapcsolatot honfitársaikkal, inkább magyar barátaik vannak. 

– A nyelvi akadály nem jelent problémát – jegyzik meg. Aad úgy látja, ha az idősebbek nem is, a fiatalabb korosztály már beszél nyelveket. 

Mindig enni kell 

Aad szerint az volt nehéz időszak, amikor Ernáról kiderült, hogy beteg, és orvost kellett keresni. Nehéz volt olyan specialistát találni, akivel tudtak közös nyelven beszélni. 

S hogy mivel telnek a napjaik? Reggeltől estig dolgoznak. 

– Tudja, mennyi munka van öt házzal? – kérdezi Erna. Sorolják is, most fát kell vágni, és ott a hat kutya, nyáron a rengeteg gyümölcs, estére mindig elfáradnak. 

Szeretik a magyar ételeket, ők is említik a gulyást, sőt magyar receptkönyvük is van, Erna abból is szokott főzni. A magyarokat barátságos népnek tartják. 

– Ha behívnak a házukba, már teszik is az asztalra a tányért – nevet Erna.– Enni kell. 

Az egyik magyar család felkérte őket, hogy legyenek a gyermekük keresztszülei, és ők boldogan mondtak igent. 

– Mi hiányzik, ami holland? 

– A gyerekeink. Hárman vannak, a legkisebb lányunkat a vírus miatt évek óta nem láttuk – válaszol Erna. Aad bólogat, majd megjegyzi, a halak hiányoznak. A hering. De az nem olyan nagy baj, ha valami nincs, kérnek otthonról. De ugyanakkor van, ami nem hiányzik, az eső, a szél. 

Mesélik, Erna betegsége és a vírus miatt eléggé bezárkóztak, háromhetente egyszer mennek Mezőkövesdre vagy Miskolcra bevásárolni. 

S hogy van-e valami, amit furcsállnak? 

Akárcsak Bertien, ők is a cigánykérdést említik. 

– Nekünk túl sok tárgyunk van, több, mint szükséges. Ami nem kell, odaadjuk nekik – mondják, és említik a számukra összeállított dobozokat, a nyári rengeteg gyümölcsöt. Erna hozzáfűzi, ő azért hiányol egy s mást. Amikor itt vannak a család fiataljai, gyakran panaszkodnak, nincs diszkó, uszoda, étterem, a gyerekeknek játszótér. Nekik nem elég a csend, a nyugalom, ők már másra is vágynának.

(A borítóképen: Aad és Erna van Straten imádják a hegyeket. Elbűvöli őket a sályi természet)