A tűz, mely a várost felemészté

„Legszegényebb néposztályunk s fejlődésnek indult kereskedelmünk és iparunk ment tönkre e rettenetes csapás hatása alatt.” (Dr. Szendrei János: Miskolcz város története és egyetemes helyirata IV. Miskolcz város története 1800–1910, 36.)

Miskolc városának egyik legnagyobb elemi csapása történt 1843-ban, július 19-én. Pusztító erejét talán csak az 1878-as árvíz múlta felül. A hatalmas vész után városunk hihetetlenül gyorsan újjáépült az országos összefogásnak köszönhetően. Érdekesség, hogy erről a rettenetes katasztrófáról nem találunk annyi forrást, mint a nagy árvízről, pedig rombolása vetekedett vele. Emberéletben nem tett akkora kárt.

Felcsapnak a lángok

Az Alsó-Papszeren ütött ki a tűz. A lakosság már-már megkönnyebbülten sóhajtott fel a megfékezése után, amikor a Piac utca felé fújta a szél a még parázsló szikrákat. A színház tornyát gyújtotta meg először, majd a hatalmas tűz, ami a tornyot emésztette, szétterjedt, szétszórta erejét a városra. A különösen száraz idő és rekkenő hőség melegágya volt terjedésének.

A nagyobb tragédiát azért sikerült elkerülni, mert – a már többször említett nagy árvízzel ellentétben – nappal történt a katasztrófa, másrészt pedig az emberek az aratás körül foglalatoskodtak, harmadrészt úton voltak az aznapi szikszói vásárba, ezért viszonylag kevesen tartózkodtak a városban.

A tragédia szerencsére „csak” hét ember életét követelte. Szücs Sámuel naplója szerint viszont két halálos áldozat volt. Érdekesség, hogy amikor a rabokat a tömlöcből kimenekítették a tűz elől az Avasra, az egyikük kihasználta az alkalmat, és megszökött.

„Leégett a Piacz utca, az északi oldalon a három rózsa fogadótól, a déli oldalon pedig a luczi-kocsmátol (ennek a helyén van a miskolczi takarékpénztár egy része) kezdve egész fölfelé, a vármegye, czikó, boldogasszony, klastrom, kádas (most Palóczy), nagy-hunyad, kis-hunyad, püspök, fazekas, major, nyakvágó-utczák stb. egészen. A vereshid, ujváros, posta (most Batytyányi) tetemvár, szt.-györgy utczák nagy része, továbbá a bagaméri és szepesi sorok, a forrásvölgy és a bábonyi-bérczen mintegy hatvan, a tetemváron három pincze; nevezetesebb épületek közül a zárda, minden hozzá tartozó épületeivel együtt, a ref. uj egyház, ág. egyház, izraelita egyház (t.i. a régi) ágostaiak iskolája, paplaka, a reformátusoknak két paplaka, a kádas-utczai elemi leányiskola, a megyeház tömlöczével és minden épületével, a szinház, melynek kifestése épen most vala munkálatban, a városháza, az egri káptalan háza, (a mostani apácza zárda) korona-fogadó, postaház, (a mostani Battyányi utczán) lotteria, (a boldogasszony-utczán) katonatiszti lakok, (a mostani szinház és takarékpénztár helyén) kaszárnya, (a czikó-utczán) catholikusok normája, gymnasiuma, a görög nemegyesültek iskolája, paplaka, kórháza, a rabdolgoztató, kisdedóvóintézetek, casino, polgári egylet, könyvnyomda, a megyeház padján több égett meg ezer életnél.” (Dr. Szendrei János: Miskolcz város története és egyetemes helyirata IV. Miskolcz város története 1800–1910, 37.)

A kicsit nehézkes nyelvezetű és helyesírású szöveget csak azért írtam le, mert érzékelteti a kár nagyságát. Ráadásul el lehet böngészni a régi térképek között, hogy az akkori utcaneveket lecseréljük a maiakra.

Hatalmas a kár A város „tetőbeli kára” 605 316 forint volt, az összes kár meghaladta a kétmillió és majdnem elérte a hárommillió forintot.

A vármegyei közgyűlésen rendelkeztek arról, hogy felszólítják a megyei városokat, hogy aki tud, adakozzon a „nyomorúság enyhítésére”. A romok elszállítására a vármegye börtönében lévő rabokat is felhasználták.

Gencsy László főszolgabírót bízták meg a tűz okának kiderítésével. Ő a nyomozás során arra jutott, hogy a tűz Levandovszky Antal Al-Papszeren lévő házából terjedt szét, ahol a cselédek kévekötegek készítésével foglalkoztak. Akinek az ingósága biztosítva volt, azokat próbálták minél előbb pénzhez juttatni.

A július 21-én tartott közgyűlésen báró Vay Miklós császári és királyi kamarás ezer forintot ajánlott fel a károk enyhítésére, ezt Négyessy Szepessy László megtoldotta száz forinttal.

A legtöbben az Avasra menekültek

A lakosság érzéseit és gyászos emlékeit Pilta Mihály írása szemlélteti leginkább.

„Miskolcz vésznapja

Borzasztó a kép, ugymond mellyel naplómat megkezdem. Minden vonása a kétségbeesés, nyomor és inség bélyegét viseli: Fagyasztó dér, melly egy viruló sudárnak zöld lombjait elsorvasztja s remény gyümölcseit letépi: átok, melynek sulya alatt ezrek jajdulnak föl, s a megrepedt sziv fájdalma könyözönyt áraszt az irgalom oltárára. Ha mindez – egykori olvasóm nem indit meg, nem rázkodik meg kebled föllázadt érzelmeid viharában, nem lágyul meg a szived a részvét szavára, melynek hódolnod embertársaid nyomasztó sorsa kényszerít, s szemeid a szemléléskor könyütlenek: Ugy – én vagyok a hibás. Ecsetem gyönge volt a rajz nagyszerüségéhez. De ne kárhoztass; az eredeti kép látásán megrendült lelkem, s elbúdult eszméletem csak kevés emléket bírt megtartani, melyből készithetném rajzomat. [...]

Tűzben állott a lég, villanyként áthasítva szétcsapott lángok folyamától, melly a várost átkarolni látszott. Égő atomözön áradt el a légkörön, honnan tüzzápor hullott: rubinszinben borítva el földet s tündöklö fényt árasztva, vetélkedőt a napéval melynek sugarai aranynyal szinezék a roppant füsttömeget. De a füstfölleg ezer kebel panaszától terhelten csak lassan emelkedheték föl, s az irgalom elkésett segélyt nyujtani.

Az utczákon egy-két embert lehetett csak látni, kik futottak, mintha rossz szellemők által üzetnének, arczaikon a rémülés és kétség kifejezése ül, lábaik reszkettek, de futniok kellett, mert a hőség kiálhatatlan vala; kapuk alól, ablakokból segélykiáltozások hallatszottak, de minden szó, esdeklés, igéret siket fülekre talált, sőt korunk talizmána – a pénz elveszté bűerejét: mert a vész olyan kiméletlen volt, mint maga a halál. [...]

A lángfolyam zugása, égő anyagok recsegései, födelek s tűzfalak zuhanása s jajvezeklés olly borzasztóan hatottak rám, hogy öntudatlan futottam a parázs járdán egyik utczából a másikba, hol közelérdeklőim lakását gyanitám. Puszta s elhagyott volt minden hová betekinték.

Tünődéseimből hatalmas moraj ébresztett föl. A kettős tornyu egyházra tekinték s elszomorodtam. A tornyok elégett ablakain kigyózva tört ki a láng, s az eget látszott megtámadni. Harangzuhanás okozta a morajt, s tán azé, mellynek ezüst hangja érzelmeket költött föl ezrek keblében.

Mély elmerültemből ismerősim egyike rázott föl, s értesített, hogy rokonim az Avasra menekültek. [...]

Házsorok, közöknek, sőt egész utczáknak is csak rombadőlt nyomai látszottak, s viszszaidézve lőn a gyászidő, melyben a mongolok városunk határán kivitt epochalis gyözelmük után rajta kegyetlenkedtek.” (Dr. Szendrei János: Miskolcz város története és egyetemes helyirata IV. Miskolcz város története 1800–1910, 41.)

Az egész országban elterjedt Miskolc városának katasztrófája. Öt hónap alatt óriási összefogással városunk majdnem teljesen újjáépült. A tanács segélykérő leveleire Bécsből, Grazból, de még Trieszt és Montova városából is érkezett adomány, több mint 100 ezer forint értékben.

Halászy József szerkesztő 1844-ben egy Szivárvány című albumot állított össze. A városi, megyei költők, írók verseivel ellátott kis kiadvány bevételét a tűzvész kárainak felszámolására fordították.

(Folytatjuk...)

Források

• Szücs Sámuel naplói 1. (1835–1867)
• Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III/1
• Kárpáti Béla: Miskolc várostörténeti kalendárium
• Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 2.
• Dr. Szendrei János: Miskolcz város története és egyetemes helyirata IV. hellomiskolc.blog.hu