A legmagasabb szint a minimum

A VOSZ B.-A.-Z. Megyei Szervezetének elnöksége minden évben meghirdeti a Prima díjat, amellyel a megye kulturális, tudományos, oktatási és sportéletének legkiválóbb képviselőit ismeri el. Dr. Szabó Zsolt sebész, a Diósgyőri VTK orvosigazgatója a magyar tudomány kategóriájában kapta meg az elismerést. A szakember a világ egyik legtapasztaltabb kézsebésze, a pécsi egyetem, valamint a szegedi egyetem címzetes egyetemi docense, jelenleg a Világ Kézsebészeti Társaságok Szervezetének elnöke.

Idén ez már a második jelentős elismerése, hiszen március 15-én a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. Emellett számos nemzetközi szakmai díjat kapott már. Van sorrend?

Nincs, hiszen minden kitüntetés és elismerés jólesik az embernek. Annak, aki becsületesen dolgozik, szüksége van arra, hogy valamilyen formában visszacsatolás, minősítés érkezzen a munkájával kapcsolatban. Így van már egészen kis kortól kezdve, amikor az óvó néni mondja azt, hogy „ügyes voltál, kisfiam”, aztán később a tanító néni dicsérete, majd a tanároktól kapott érdemjegyek vagy sportversenyen megszerzett érmek mind-mind visszajelzést adnak. Majd elkezdődik a munka világa, nálam az orvoslás, ami az elején eléggé hálátlan feladat, főleg az elismerések tekintetében. Persze a betegektől mindig érkezik pozitív visszajelzés, ám magában az egészségügyi rendszerben a csúcsra nehéz eljutni, sok esetben korfüggő, kevés kivételt látunk, amikor egy fiatal kolléga oda tud érni. Ki kell várni az időt, ám vallom azt, hogy a becsületes, kitartó és következetes munkának előbb-utóbb megjön az eredménye.

A hosszú úton el lehet bizonytalanodni...

Persze, mindenkinek az életében vannak olyan pillanatok, amikor visszatekint, és azt mondja, hogy túl régóta dolgozom, mégsem érzem az elismerést semmilyen téren. Mikor lesz jobb? – teszi fel magának a kérdést. Szerencsére van az embernek családja, barátai, mentorai, akik azt mondják, hogy ez most a befektetett munka ideje, ami meg fog térülni, és továbbvezetnek. Olyankor az ember eléggé szkeptikus, de ha nem törik meg a lendület, az élet azért igazságot szolgáltat.

Önnel is így volt?

Van egy közmondás, mely szerint senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ahol a legtöbbet dolgozik az ember, általában ott érkezik a legkésőbb az elismerés. Az én esetemben is így történt, hamarabb kaptam komoly nemzetközi szakmai fórumokon díjakat, mint itthon. Az európai kézsebésztársaság elnöke lehettem, ahová kollégáim a szakmai munkám alapján választottak meg. A világtársaság főtitkára, majd elnöke lettem, és itthon a gratuláción kívül ezeknek nem volt nagy visszhangja. De ezeket a dolgokat el is engedi az ember, itt dolgozni kell, a kitüntetések meg máshonnan jönnek – gondolja. Ezért volt váratlan számomra ennek az évnek a két jelentős díja. A magas rangú polgári kitüntetést a kézsebészet terén elért sikereim mellett a Diósgyőri VTK orvosigazgatójaként végzett munkámért kaptam. A DVTK-ról szinte mindenkinek a labdarúgás jut elsőként az eszébe, ám az egyesületnek 3000 igazolt sportolója van, akiknek az egészségügyi ellátását felügyeljük a DVTK Medical egészségügyi központban, amit fel kellett építeni, és magas szinten működtetni kell.

Eljutott idáig, de induljunk az út elejéről...

Egy Marosvásárhely melletti kis faluból származom, a családban nem volt orvos, se közel, se távol. A nagyszülők földművesek voltak, édesanyám tanár, édesapám vasesztergályos, majd beszerzési osztályvezető egy gépgyárban. Két dolog határozta meg, hogy végül ezt a pályát választottam. Kilencéves voltam, amikor az egyik hüvelykujjamon csontkinövés alakult ki, amit meg kellett operálni. Ez egy helyi érzéstelenítésben elvégzett műtét volt, tehát végig ébren voltam. Ráadásul nem is fájt a beavatkozás, ami közben rácsodálkoztam a műtő műszereire, az orvosok és nővérek fehér ruhájára, a rendre, szóval abszolút pozitív érzéseket váltott ki belőlem. Azt gondoltam, ezt szeretném csinálni. Persze a kilencéves korban hozott elhatározás alapvetően sokszor szokott változni, de bennem megmaradt. A másik szál, hogy sok sportot kipróbáltam diákként, végül kikötöttem a marosvásárhelyi vívóknál, akik országos szinten is jó erőt képviseltek, a csapat pedig az orvosi egyetemhez tartozott, a vívóterem is ott volt. Viccesen szoktam mondani, hogy én 12 éves koromtól jártam az egyetemre, mivel hetente háromszor volt ott edzésünk. Már ekkor kapcsolatba kerültem több orvossal, egyetemi tanárral, hiszen a klubhoz tartoztak. 11. és 12. osztályban az edzőm úgy engedett vívni, hogy előtte kikérdezte az anatómialeckét. Innentől szinte automatikusan jött, hogy a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosi egyetemre jelentkeztem.

Miért éppen a kézsebészet?

Nyaranta a két hónapos vakációt lerövidítettem, ebből egyet a sebészeten, a műtőben töltöttem, és segítettem az orvosoknak. Több szakirány is vonzott, az általános sebészet mellett a szívsebészet is. Volt alkalmam a világ egyik leghíresebb szívsebészének, Marius Barnardnak a keze alá dolgozni. Aztán az egyetem elvégzése után úgy hozta a sors, hogy egy olyan kórházba kerültem gyakornokként, ahol egy kézsebész mellé kerültem, aki sokat segített és tanított nekem. Nagyon megtetszett ez a finom, mikrosebészeten alapuló pontos, aprólékos mechanizmusok helyreállítását megcélzó sebészet, a kézsebészet. Amikor 1990-ben áttelepültünk a családommal Magyarországra, már céltudatosan kézsebészeti állást kerestem, bár akkor itt ez szervesen összefonódott a baleseti sebészettel, a ­traumatológiai ellátással. Aztán az idő múlásával egyre inkább specializálódtam, most már a kézsebészet van a fókuszban.

Aminek apropóján a világ több országában, Stockholmtól kezdve Göteborgon át Tokióig számos kórházban töltött el hónapokat. Ezeket hívhatjuk gyakorlatnak?

Érdekes dolog ez. Hazánkban akkoriban nem volt annyira bevett szokás – több ok miatt –, hogy az ember huzamosabb ideig külföldön tartózkodjon a szakmai látókörét bővíteni. Az orvoslás pedig nem egy egzakt tudomány, mint például a matematika, ahol az egy meg egy az mindenhol kettő. A sebészetben is nagyon sok iskola és koncepció létezik, így érdemes különböző gyógyítási módokat, szervezési, technikai, technológiai részleteket ellesni. A nyugati orvosképzésnek nagyon fontos része a külföldi gyakorlat, nálunk pedig az országon belül, de más intézetben volt a „szokás”. Ha az ember 1-2 hétre utazik, sok érdekes dolgot láthat, de azokat nem tudja elsajátítani. Ehhez véleményem szerint minimum három, de inkább hat hónap kell. Ez akkoriban kétféleképpen jöhetett létre: Vagy úgy, hogy az ember egy ösztöndíjat nyert, de ez ritka volt. A másik, hogy ahová kimegy, talál egy olyan állást – ami nem is feltétlenül kapcsolódik az orvosi munkához –, aminek a béréből fenn tudja tartani magát, és be tud járni arra az osztályra, ahol tanulni szeretne. Én az utóbbi utat jártam be, majd köszönhetően a stockholmi professzorom segítségének, már könnyebben boldogultam, jött Strasbourg, majd Nizza 1993-ban. Itt már rám bízták a kézsebészeti ügyeleti ellátás megszervezését, ami olyan jól sikerült, hogy a családommal együtt két és fél évet maradtam Franciaországban. A gyermekeim nőttek, és jött egy családi kupaktanács, melyen úgy döntöttünk, hogy hazajövünk. Itthon, Pécsen PhD-fokozatot szereztem, melyhez kellett egy hét hónapos gyakorlat a mikrosebészet fellegvárában, Tokióban is. Amikor visszatértem Miskolcra, az akkori kórházigazgató, Katona Zoltán maximális támogatása mellett 1998-ban létrehoztunk egy kézsebészeti részleget, aminek én lehettem a vezetője.

Említette a családját: felesége is orvos, ám lányai mégsem ezt a pályát választották.

A gyermekeink akkor voltak cseperedő, majd pályaválasztó korban, amikor itthon az orvosi szakma – főleg a pálya elején lévőknél – anyagilag nem volt túlbecsülve. Ráadásul sokat dolgoztunk, ügyeleteket adtunk, és sokszor otthon levelen adtuk át egymásnak az üzeneteket... Ezt ők látták, és akkor nem volt vonzó számukra. A nagyobbik lányom jogot végzett, a kisebbik pedig a turizmust választotta. Érdekes dolog, hogy azóta már együtt egy egészségügyi jellegű vállalkozást, szépészeti szalont működtetnek.

A DVTK-val hogyan alakult ki a kapcsolata?

Ez is egy érdekes történet. Mint már említettem, sokat sportoltam, amikor Magyarországra költöztünk, akkor is, a DVTK-hoz azonban nem volt közöm. Egészen addig, amíg egy budapesti fejvadászcégtől érkezett egy megkeresés – gondolom azért, mert Budapesten is rendelek és végzek műtéteket –, hogy lenne egy érdekes feladat számomra. A megbeszélésen Sántha Gergely elnökkel ültünk asztalhoz, aki egy komplex dolgot vázolt fel, orvosigazgatót kerestek. Időt kértem, hiszen ilyennel még nem foglalkoztam. Mindenképpen szerettem volna bejárni, felvázolni a terepet. Rengeteg edzővel, sportolóval, szervezővel beszéltem a klubnál, és a végén összeállt a fejemben a koncepció, amit bemutattam a klub vezetésének, és amit elfogadtak. Az építkezés megkezdődött, majd a pontot az i-re a DVTK Medical egészségügyi központ átadásával tettük fel. Ez a diagnosztikai és rehabilitációs központ bátran kijelentem, hogy az országban egyedülálló.

Evezzünk könnyedebb vizekre. Ha azt mondom, horgászat...

A Maros mellett nőttem fel. Az egyik dédnagyapám a folyó hivatásos halásza volt, és én már kis koromtól követtem egy zsebpecával. Amikor átjöttünk Magyarországra, gyorsan kiderült, hogy több kollégám is nagy bolondja a horgászatnak, és eldöntöttük, hogy távolabbi vizeket is kipróbálunk. Ebből hagyomány lett, ha tehetjük, évente kétszer-háromszor elmegyünk egy többnapos túrára. Horgásztunk már Alaszkában, Patagóniában, a Szaharában, az északi sark­körön túl. Azt mondom, a horgászat is olyan, ha az ember valamibe belefog, azt csak komolyan, magas szinten kell csinálni. Utána kell olvasni, rá kell szánni az időt a fortélyokra. Fényképek is bizonyítják, hogy sporthorgászként sok szép halat fogtam.

Gasztronómia?

A világ számos országában jártam, és én nem az az ember vagyok, aki – bár szeretem – mindenhol rántott húst eszik. Kipróbálom a helyi specialitásokat, és van is bennem affinitás, hogy megtanuljam magam elkészíteni őket. A barátaim ezt jól tudják, és elég régóta évente többször is szervezek nekik vacsorákat hat-hét fogásos menüvel.

Bor, borászkodás?

Mint már említettem, a nagyszüleim mezőgazdasággal foglalkoztak, az egyik nagyapámnak volt egy elég nagy szőlője. Nyilván készített bort, bár így utólag visszagondolva lett volna mit csiszolni a technikáján. Franciaországban dolgozva egy gyereket műtöttem meg, s mint kiderült, az apja egy borkereskedés igazgatója volt. Ő a hálája jeléül egy borkóstoló tanfolyamra juttatott be, ahol rengeteget tanultam, és rácsodálkoztam, hogy mennyire komplex tud lenni a borászat is. Amikor hazajöttem, találkoztam a Tokaji borvidék egyik meghatározó borászával, Bacsó Andrással, akivel megbeszéltük, hogy az ő szakmai tudását és az én ambíciómat párosítva megpróbálunk majd valamit létrehozni.

Úgy tűnik, elégedett.

Mostanra, úgy érzem, eljutottam odáig, hogy a befektetett munka megtérült, és látom a pozitív eredményeket, és az elismerések is jólesnek. Kétféle ember van. Az egyik, aki ha megnyeri az olimpiát, hátradől, és azt mondja, elértem a célomat, mostantól kezdve jöhet a pihenés. A másik pedig így szól: nyertem, de a következőt is meg akarom nyerni. Én ebbe a kategóriába tartozom, engem ezek a kitüntetések maximálisan motiválnak, és – amellett, hogy az országban például három helyen operálok, három egyetemen oktatok – most is több projekten dolgozom...

(A borítóképen: Dr. Szabó Zsolt a Prima díj átadón)