A miskolci, akinek most már számít a szavazata abban, hogy ki kapjon Grammy zenei díjat

„Büszkeséggel tölt el, hogy a mai nappal a Grammy / Recording Academy szavazó tagja lehetek. Nagyon köszönöm a megtisztelő ajánlást Michael Boddicker, Edie Boddicker, Mike Knobloch és Michael O’Neill” – adta hírül Facebook-oldalán a napokban Czomba Imre zeneszerző, aki annak idején a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban érettségizett, most pedig Los Angelesben él.

Grammy-díj-átadó: Magyarországon csak a tévében látjuk, újságokban olvassuk, hogy Los Angelesben, a világ zenei életét megmozgató esemény vörös szőnyegén sorjáznak a híresebbnél híresebb sztárok. A díjat odaítélők közé került be Czomba Imre. Mit jelent ez az új feladat pontosan? Megkérdeztük.

Mit jelent a Grammy szavazó tagjának lenni?

A Grammy-díj az egyik legrangosabb zenei elismerés a világon. Mint minden szakterületen, a filmnél az Oscar (Film Academy), a tévénél az Emmy (Television Academy), a zenénél a Grammy (Recording Academy) tagjai döntenek arról, hogy melyik évben ki kapja ezeket a rangos díjakat. A Grammynél meghívásos alapon működik, tehát ide nem lehet jelentkezni. Ezért is nagyon megtisztelő számomra, hogy érdemesnek találtak erre a feladatra. Egyébként a „voting member” (szavazó tag – a szerk.) a legfelső kategória minden academynél. Az Emmy Television Academy aktív szavazó tagja is vagyok már négy éve.

Ez a felkérés mire szól pontosan? A következő díjra?

Ez innentől kezdve folyamatos, aktív zenei életem végéig tagja leszek.

Hogyan folyik a szavazás, mi a konkrét feladata?

A következő Grammyt januárban adják át, pontosan nem tudom, mikor van a válogató. Én is tudok jelölni, majd szűkítik a listát, a végleges jelöltekre pedig én is szavazok majd. A mi döntéseink alapján adják át a Grammy-díj-átadón a díjakat. Nyilván többezres szavazókör van, de mostantól az én döntésem is számít. Ezenfelül van egy igazolványom, amivel bizonyos eseményeken részt tudok venni, találkozhatok kollégákkal, sztárokkal. Nyilvántartanak mint zeneszerzőt és producert.

Ön is lehet Grammy-díjas?

Persze. Ön is lehetne, csak kell egy világszínvonalú produkció, és jelölni kell. Viszont ha nem ismeri senki, és nincs meg az infrastruktúrája ahhoz, hogy támogassák, akkor ennek kicsi a realitása. Sikerült a kapcsolatépítésben fejlődnöm az itt töltött 6 év alatt. Ezek az elismerések ennek az eredményei is. Egyre többen ismernek, tudják, mire vagyok képes, megbíznak bennem. Szimpatikusnak gondolnak. Ez minden nagyobb munkánál és díjnál nagyon fontos a világon mindenütt a szakmai közegben. S hogy hogyan lehet ide bejutni? Vagy díjat kapok, és automatikusan tag leszek, vagy marad a meghívás. Én ezt kaptam.

Ön külföldi, hat éve él kint. Jellemző, hogy valakit ilyen fiatalon felkérnek a feladatra?

Itt mindenki jött valahonnan, nem furcsa, ha valaki akcentussal beszéli az angolt. De nem elég, ha jó vagy, nem ez dönt. Itt ugyanis mindenki jó... Meg is kell, hogy ismerjenek, kell, hogy kiemelkedj a körből. Ez nehezebb.

Nem elég, ha jó vagy, nem ez dönt. Itt ugyanis mindenki jó. Meg kell, hogy ismerjenek

Czomba Imre

Azért ne mondja, hogy ez ilyen egyszerű...

Ez jó kérdés. Fontos, hogy elfogadtasd magad.

Kicsit térjünk vissza a kezdetekre: régi álma teljesült, amikor a UCLA-n, azaz a Kaliforniai Egyetemen tanulhatott filmzeneszerzést, utána rekordidő alatt kapta meg a „különleges képességekkel rendelkező” művészeknek adható zöldkártyát. 2015-ben vágtak neki a feleségével, és költöztek ki Los Angelesbe. (2017-ben hosszabb interjú jelent meg Czomba Imrével lapunkban, a cikk rövid összefoglalója keretes írásunkban olvasható – a szerk.) Miben változott ahhoz képest az élete?

Négy éve az a megtiszteltetés ért, hogy az amerikai Emmy Television Academy aktív szavazó tagja lehetek, és folyamatosan benne vagyok a zenei Emmy-díjat érintő döntések meghozatalában. Szinte minden évben az Emmy-gálán is részt vehettem a feleségemmel. Időközben amerikai állampolgár lettem, így már amerikai zeneszerző is, magyar szívvel. De a legnagyobb változás az életemben, hogy 2018-ban megszületett Emily kislányunk.

Emlékszem, 2017-ben azt nyilatkozta: „A legnehezebb az egészben, hogy otthon sohasem voltam olyan, aki mindenkihez odamegy barátkozni szinte ismeretlenül.” Most viszont azt mondja, ez a legfontosabb, ebben a legjobb. Hogyan tanulta meg?

A kapcsolatépítés a legfontosabb része a hollywoodi életnek. Hiába vagy jó, ha nincs kinek megmutatni, és nincs lehetőséged olyan produkciókban dolgozni, ami elrepít arra a szintre, amiről álmodsz. Muszáj megtanulnia ezt mindenkinek, aki Hollywoodban próbál szerencsét. A Covid sajnos megváltoztatott egy időre mindent itt is, és még a mai napig sem állt vissza az élet a normális rendbe. Minden hirtelen online lett, így egyelőre még semmi nem ugyanaz.

Nagyon emlékezetes maradt számomra néhány szava, amikor azt meséli, úgy érzi magát sokszor, mint egy kisgyerek a cukrászdában, szinte kapkodja a fejét, annyi híres emberrel találkozik: ifjúkori példaképeivel. Vacsorázott például Quincy Jonesszal, Justin Timberlake-kel, Stevie Wonder pár centire öntől zongorázott, énekelt. Azóta voltak hasonló nagy találkozások? Meg lehet ezt szokni?

Folyamatosan kapcsolatban vagyok híres emberekkel, illetve volt szerencsém együtt dolgozni pár igazán nagy névvel. Például Judy Dash, Halle és Chloe Bailey nevét említeném. Sajnos a vírus miatt még a mai napig sincs túl sok rendezvény, ahogy ez eddig volt. Viszont minden hónapban virtuálisan találkozunk mi, Emmy televíziós zeneszerzők egy Zoom-meeting erejéig, és meg tudjuk osztani egymás között a történéseket. Éppen ma is volt egy ilyen. Ilyenkor rengeteg igazán híres zenész gyűlik össze, nagyon jó hangulatban szoktunk beszélgetni.

Kialakított a munkakapcsolatokon túl barátságokat is?

Természetesen nagyon sok barátom van, akik segítenek is. Szerencsés vagyok, hogy egykori zenész és producer ikonjaim a mostani barátaim. Ilyen például Walter Afanasieff (Barbra Streisand, Mariah Carey, Céline Dion zeneszerzője, producere), Michael Boddicker (­Michael Jackson, Lionel Richie) vagy Michael O’Neill (Stevie Wonder, George Benson zeneszerzője, producere). Azt mondják, a barátság olyan, mint egy virág. Folyamatosan foglalkozni, nevelgetni kell, nehogy elhervadjon. Ez nincs itt sem másképpen.

Mit szólnak hozzá, amikor kiderül, hogy magyar? Szóba kerül-e néha, hogy sok volt Hollywood alapítói között a magyar?

Nem hiszem, hogy ennek lenne különösebb jelentősége, ez már nem az aranykora Hollywoodnak a sok magyar producerrel és stúdiótulajdonossal. Egyébként sokszor találkozom olyan emberekkel, akiknek van valamilyen családi kötődése Magyarországhoz, vagy esetleg csak jártak nálunk. Vagy egyszerűen ide mindig el szerettek volna jutni, viszont még nem sikerült. Nagyon kevés magyart ismerek a szakmában. A Televíziós Akadémián a zenei részlegen tudtommal csak én képviselem hazánkat. Azt hiszem, a Grammyben sincs túl sok magyar szakember.

Mennyire tartja a kapcsolatot a Magyarországon élő magyarokkal? Dolgozik még haza?

Viszonylag keveset, de persze szívesen dolgozom. Sok barátommal tartom a kapcsolatot telefonon, és rengeteg magyart ismerek itt, Los Angelesben. Viszont szinte mindenki más területen dolgozik. Akit egyébként mindig szívesen felhívok, és szoros baráti kapcsolatban vagyunk, az Bokor Tibor. Ő a 80-as években népszerű Color zenekar dalszerzője és énekese volt, és hosszú évtizedek óta él Los Angelesben. Nagy slágerük volt például annak idején a „Féltelek” című dal.

Korábban beszámoltunk egy, a pandémia elején írt kezdeményezéséről, a „Zenehíd” projektről. Tizenhat ország száz zenésze vett részt abban a produkcióban, amit ön indított: a lényege az volt, hogy megadta a kezdő 4 ütemet, amit az ön által nagyra becsült zeneszerzők láncreakcióként folytattak a saját 4-4 ütemükkel. Az így elkészült dallamokat a projekthez csatlakozó zenészek segítségével tervezték életre hívni. Mi lett a projekt utóélete?

Különösebb elvárásaim nem voltak vele szemben, csak talán az, hogy összekössem különböző országokban élő zenész barátaimat. Próbáltam olyanokat összekötni, akik sohasem találkoznának talán. Nagy örömömre szolgál, hogy azóta is látok produkciókat, ami ennek a kapcsolatteremtésnek az eredménye. A „Rhythm of Love” című dalnak időközben készült egy La Bouche által készített remixe, illetve készülök a hetekben egy megjelenésre, ennek a dalnak egy soulos hangszeres-énekes változatára, neves zenészek közreműködésével.

Miskolcról indult, hogy meghódítsa Hollywoodot

Czomba Imre a Földesben érettségizett Miskolcon, itt számos zenekarban (főleg blues) játszott, a Miskolci Dixieland Band egyik alapító tagja volt. 1991-ben költözött az egyetem miatt a fővárosba, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen tanult. Több mint 20 évig játszott Zoránnal, számos dalt írt Cserháti Zsuzsának, majd a Noxnak, Ákosnak. A legkedvesebbnek az Experi­dance-szel töltött 16 évét tartja, több mint 15 színházi darabot írt nekik. A legnagyobb sikerének a 2008-as és 2009-es augusztus 20-i tűzijáték zeneszerzését tartja, olyan nevekkel, mint például Miklósa Erika. Jazz-zongoristának tanult, de a dalszerzés mindig is érdekelte, Budapesten az egyetem mellett a Madách és a Rock Színházban kezdett el dolgozni mint billentyűs. Mindig is nagyon érdekelte, hogy mitől olyan jók a hollywoodi zenei produkciók, mit csinálnak másképp, mi a titok. Aztán az élet úgy hozta, hogy 20 év után újra tanulhatott: felvették a UCLA-re (a Kaliforniai Egyetem Los Angelesben), ott filmzeneszerzést tanult. Aztán kiköltöztek Los Angelesbe. „Ez a világ legnehezebb piaca, elölről kellett kezdeni mindent. Vitathatatlan előny volt, hogy az első perctől állandó lakosok vagyunk, nem kellett 10-15 évet ügyeskedni a munkaengedéllyel, mint sok más külföldi kollégának. [...] Film­zenéken dolgozom, tv-filmekbe írok betétdalokat, sőt egy opera­sztárokat felvonultató tv-műsorban is dolgozom mint music supervisor”, mesélt az Északnak az első évekről.

(A borítóképen: Czomba Imre az Emmy-díj-átadó gálán Los Angelesben)