A vasműalapító első magyarországi iparmágnás

Lakatosmester volt, és az ipari tőke első képviselője Magyarországon. Würzburgban Georg Oegg udvari lakatosmestertől tanulta a szakmát. Testvérével, Lénárddal vándoroltak Európában munkát keresve, mesterségükből élve.

Később a már neves mesterembert Barkóczy Ferenc egri püspök bízta meg az egri megyeháza kovácsolt kapuinak elkészítésével, a püspöki palota lakatosmunkáival és sok egyéb feladattal. Fazola ekkor már vagyonos embernek számított, aki a Mátra és a Bükk bányakutatásába fogott bele. A Garadna-patak mellett hozta létre a telepét, ahová stájer és felvidéki – elsősorban német ajkú – munkásokat telepített, de sokan jöttek ruszin és tót területről is.

„Diósgyőri” lett az „ómassai”

Mária Terézia 1770-ben írta alá a diósgyőri vas­olvasztó alapító okiratát. Milyen érdekes az elnevezés; de ez a diósgyőri vasmű nem az a Diósgyőri Vasmű… Az uradalmi központ székhelye volt ekkoriban Diósgyőr, ezért lett „diósgyőri” az „ómassai”. (Akkor most olvassuk el még egyszer az utolsó mondatomat! Hogy is van ez?)

1772-ben beindult a vasgyártás, de a bányászott vasérc gyenge minősége és a nyersanyag szállításának magas költsége miatt a gyár eladósodott, a vasmű fejlődése pedig elmaradt. A „diósgyőr-hámori vasgyártás” mégis fogalom lett a magyar ipartörté­netben, és Fazola Henrik személyében az első magyarországi iparmágnást tisztelhetjük. Henrik ugyan ismeretlen helyen nyugszik, de a felesége sírja mellé egy síremléket állítottak neki a hámori temetőben.

A Hámori-tóra keresztelt víztározó

Fazola Frigyes, Henrik fia (1774–1849) szegényes körülmények között nevelkedett, a húgával egyetemben. Az apjára való tekintettel felvették a selmecbányai Bányászati Akadémiára – a Miskolci Egyetem „őse” a felvidéki város akadémiája volt –, és itt tanulhatott. Később Ausztriában szerzett gyakorlatot, de 25 évesen már újra itthon dolgozott, a vasmű sáfáraként, és egészen a helyettes igazgatói posztig vitte. Technikai újításainak köszönhetően újra „beindult” a gyár, a kölcsöneit visszafizette. 1813-ban a vasművet Újmassára költöztette. Rövid időre Rhónicra helyezték Henriket, de a visszatérése után a vasmű részvényeseinek képviselője lett.

Frigyes 1810 és 1815 között építtette ki a hámori víztározó medencét, vagyis ezen évszámok között számtalan dátumot találunk a különböző forrásokban a medence elkészültére. Az biztosnak tűnik, hogy legkésőbb 1815-ben már készen volt a víztározó, amely manapság Hámori-tó néven ismert.

Vas és acél országa

A vasmű fellendülése azonban átmeneti volt, a napóleoni háborúk alatt ugyan virágzott, utána viszont ismét visszaesett a megrendelés. Utolsó fellendülése a ’48/49-es szabadságharc alatt volt tapasztalható.

A Hámori-tó manapság turistalátványosság, a Palotaszállóval együtt káprázatos hellyé varázsolta Lillafüredet.

A vasgyártás 1868-ban Diósgyőrben lelt új otthonra, és a lakosság egy része is a diósgyőri kolóniára költözött. Péch Antal tervei szerint építették fel a vasgyári kolóniát, de ez már egy másik történet… Új legenda született…

Az új legenda új otthonáról hallgassuk Lónyay Menyhértet:

„Legalkalmasabbnak ajánlkozott Diósgyőr, az ország közepén feküdvén, a vasúti hálózatnak legnagyobb összecsoportosulásával, sőt, avval nemsokára összekötve, kifogyhatatlan barnakőszén telepek közelébe, jó indulatú és az ellentét által nehezen bevethető vidéken és tősgyökeres magyar nép közepette, termő talajon oly előnyöket nyújtanak, hogy a helyiség választása kétséget nem szenvedhetett…”

(Balogh Attila – Bereczki Zoltán – Darázs Richárd: Volt egyszer… a Diósgyőr-vasgyári kolónia; Észak-Keleti Átjátó Egyesület, Miskolc, 2016, 4.)

A gyár a Magyar Királyi Államvasutak tulajdonát képezte, alapítását a hatalmas fejlődésnek induló vasúti közlekedés – a vasúthálózat bővülése – indokolta. A következő évtizedekben Diósgyőrben otthonra talált a vasgyártás minden formája. A két világháború közötti nehéz időszakot átvészelte, de a szocialista időkben ki lett adva az ukáz: Legyünk „a vas és acél országa”!

Felsorolni is nehéz lenne a számtalan minőségi terméket és azt a hatalmas mennyiségű alapanyagot, melyet gyártottak, illetve felhasználtak a diósgyőri üzemek, valamint azt a több tízezer embert, akiknek munkát adott, akiknek „fújt a gyár”. 20-25 ezer ember dolgozott itt a „csúcsidőszakban”, több műszakban, ezáltal 80-100 ezer megyei lakost érintett, éltetett a kohászat.

1991. december 29-én privatizálták, ezután számtalan tulajdonos, szerencselovag működtette vagy rabolta a gyárat. Jelenleg több tucat kis vállalat, cég működik az egykori gyáróriás területén.

2009. február 23. után azonban – alig több mint 140 év után – végleg megszűnt a diósgyőri vasgyári kohászat, már nem fúj többet a gyár…

„Az utolsó cég, a DAM 2004 Acél- és Hengermű Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. 2004. október 1-jén kezdte meg működését, a tulajdonosi viszony döntően ukrán tőkéhez kapcsolódott (Dunaferr Rt., Donbass Ipari Szövetség). Először a hengersorokon indult meg a termelés, majd 2005-ben elkezdődött az elektroacél-gyártás is. A 2008-ban jelentkező gazdasági világválság azonban erőteljesen érintette a diósgyőri kohászatot. 2009. február 23-án már azt jelentették be, hogy a DAM 2004 Kft. befejezte a tevékenységét, s ezzel a több mint két évszázados múltra visszatekintő diósgyőri kohászat megszűnt.”

(archivum.mtva.hu)

(folytatjuk)

Források

Balogh Attila – Bereczki Zoltán – Darázs Richárd: Volt egyszer.... a Diósgyőr-vasgyári kolónia (Miskolc, 2016, Észak-Keleti Átjáró Egyesület)

Dobrossy István (szerk.): Miskolc története III. (Miskolc, 2000, dr. Dobrossy István)

Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. – Lillafüred (248–250. oldal) (Miskolc, 2000, Stehlik Ágnes)

elmenyekvolgye.hu – Folyók, tavak, patakok

Wikipédia – Fazola szócikk

archivum.mtva.hu – Ipar – a Lenin Kohászati Művek látképe