Rabok építették fel a Miskolci Egyetemet

Már csak kevesen emlékezhetnek arra, hogy mi állt a mai Miskolci Egyetem campusának helyén még a negyvenes években.

Kis családi házak, üdülők voltak elszórtan a generációk óta Dudujka-völgyként ismert területen, ahol 1949-ben elrendelték a Rákosi Mátyás nevét viselő Nehézipari Műszaki Egyetem létrehozását.

Az egyetem Történettudományi Intézetének az adott kort kutató oktatóit kérdeztük: hogyan épült fel az egyetem, és miként kapcsolódik hozzá az idén száz éve született Cziffra György zongoraművész neve?

Kényszermunkára fogva

A második világháború vége után nem sokkal diktatórikus berendezkedés jött létre Magyarországon.

Az 1948-tól 1953-ig tartó klasszikus sztálinista időszakban hazánkból a vas és acél országát akarták varázsolni a kommunisták. Ennek legfőbb gazdasági jellemvonása a szovjet mintájú erőltetett nehézipari fejlesztés volt, melyhez egyrészt a munkaerőhiány, másrészt az ideológiai megfontolások, harmadrészt pedig a megszállók által adott minta alapján használtak fel foglyokat – bűnözőket és ideológiai ellenségeket egyaránt.

Cziffra György az utóbbiak közé tartozott, amiért feleségével és újszülött gyermekével nyugatra próbált szökni. Fogolyként került tehát Miskolcra, ahol az egyetem építésében vett részt.

A 40-es évek végétől a hatalmas ipari beruházások, bányák, középítkezések, amilyen a miskolci is volt, rengeteg munkást igényeltek – többet, mint amennyi rendelkezésre állt. A munkaerőt ma a piac határozza meg, de akkor, amikor cégek sem létezhettek, nem volt valódi piac, és az állam volt a kizárólagos munkáltató. Célja volt a kommunista diktatúrának a teljes foglalkoztatottság elérése, tehát a munkanélküliség felszámolása. Emiatt nagyon alacsonyak voltak a bérek, olyannyira, hogy a történészek elmondása alapján a Horthy-korszakhoz képest rosszabbul éltek az emberek.

A mezőgazdaságból az állam átcsoportosította emberi erőforrásait az iparba, de ez sem volt elegendő. Bizonyos nagyipari beruházásokat a szovjetek tanácsára kényszermunkával bonyolítottak le, hogy a fogvatartottakat munkára fogják, ezzel pedig a munkaerő hiányát tovább csökkenthessék.

A munkának azonban átnevelő, fegyelmező szerepe is volt: az osztályellenséget, tehát az elmúlt rendszer tisztviselőit, értelmiségieket, papokat, kulákokat, katonatiszteket, a politikai elítélteket, büntették így. Vagyis azokat, akik veszélyesek voltak a szocializmus építésére. A jelenkori magyar történelem szakértői szerint azzal indokolták a rabmunkát a kommunisták, hogy módot nyújtanak az el­ítélteknek arra, „hogy munkájukkal részben jóvátehessék az ország romba döntésében való közreműködésüket, továbbá, hogy alkalmassá váljanak a demokratikus rendbe való beilleszkedésre”.

Száznál is több internáló- és kényszermunkatábor működött országszerte 1952–53-ban, körülbelül 45 ezer emberrel. A leghírhedtebb a Mátra tövében fekvő recski tábor volt, ahol 1100 ember dolgozott a kőbányában napi 14–16 órában, minimális bérért.

„Ne csak őrizd, gyűlöld is!”

Fűtetlen barakkokban, elhasznált katonai ruhába öltöztetve kellett átvészelniük a rabságot elégtelen élelmezéssel és rendszeres kínzások mellett. A táborok felügyeletéért felelős Államvédelmi Hatóság (ÁVH, köznyelven az Ávósok) jelszava volt: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!”

Az új nehézipari központok az oktatók elmondása szerint néhol meglévő infrastruktúrával rendelkező helyekre – például Ózdra vagy Diósgyőrbe – kerültek, de új iparvárosok is megjelentek, mint Kazincbarcika vagy Leninváros – a mai Tiszaújváros – is. Megyénkben a már említetteken kívül másutt is alkalmaztak kényszermunkát, az ipari központtá alakuló Miskolcon például a megkérdezett történészek információi alapján három helyen: Hejőcsabán, a Repülőtéren és az új nehéz­ipari egyetem építésénél, a Dudujka-völgyben. Ezeket a munkatáborokat 1953-ban, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején számolták fel.

Annak kapcsán létezik egy legenda, hogy mégis miért döntött a korabeli vezetés a belvárostól távoli, félreeső terület mellett, mint a leendő egyetem helyszíne. Erre a korral foglalkozó történészek szerint állítólag egy olyan magyarázat létezik, miszerint ha tüntetés alakulna ki a pártszékháznál – ami a mai Herman Ottó Múzeum főépülete volt –, az ilyen rendszereknek gyakran fejfájást okozó hallgatók nem tudnának kiérni, míg a megmozdulást el nem fojtják a hatóságok.

Politikai okokból több ismert ember is részt vett ezen az építkezésen. Határ Győző építész, Kossuth-díjas író, költő, műfordító, filozófus, és Lengyel Alfonz régész, művészettörténész is dolgozott Cziffra György, Magyar Örökség díjas és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész mellett az egyetem létrejöttén, akinek születése századik évfordulója alkalmából az UNESCO által is elismert emlékévét ünnepeljük 2021-ben.

Ismerőse és rabtársa, Határ Győző Életútjában fennmaradt a virtuóz nemzetközi hírneve előtti, miskolci sorsának néhány mozzanata. A kemény kétkezi munkát nehezen bírták Cziffra György kezei, így bajtársai igyekeztek óvni őt a kínoktól. A kőfaragókhoz lett beosztva, ami az író szerint úgy megterhelte volna Cziffrát, hogy soha többé nem tudott volna zongorázni. Társai ezért brigádvezetőnek tették meg, tehát csak irányítania és elkönyvelnie kellett a munkát.

Maradandó emléket hagyott a zongorista az egyetem építőiben. A barakktábor előtti téren, ahol vasárnaponként szórakozott a nép, egy alkalmi színpadot eszkábáltak a rabok, arra pedig egyszer kerítettek egy zongorát, ami Határ Győző visszaemlékezése szerint egy olyan iskolából hiányzott – pontosabban nem hiányzott –, ahol két ilyen hangszer is volt. Téglákra állított lóca lett a zongoraszék, a kék égből pedig a hangversenyterem kupolája. A rögtönzött egyemberes koncert közönsége pedig hamar megduzzadt, a körbegyűlt rabok és őrök közé végül még a táborparancsnok is bekerült.

Visszhangzó zene

Az építkezés kezdetének hetvenedik évfordulóján, 2019-ben emlékkoncertet tartott a művész tiszteletére a Miskolci Egyetem a Zenepalotában, a politikai foglyok munkájára pedig közösségi oldalán emlékeztetett archív fényképekkel az intézmény.

A Történettudományi Intézet oktatói által megosztott 1951-es adatok alapján Hejőcsabán és a Repülőtéren nagyjából ezer-ezer, a Dudujka-völgyben pedig közel 700 rabot dolgoztattak, akiknek bár táblája nem maradt az egyetemen, de emléküket, vérüket és verejtéküket a volt főépület kövei továbbra is őrzik. Cziffra György hangversenye pedig egy legenda szerint az egyetem lépcsőin és padlóján visszhangzik tovább a hajnali, esti, vagy éppen a járványtól elcsendesedett nappali órákban is az olykor elhaladó magányos léptek hatására. Ez a zene pedig a történet szerint akkor is hallható lesz, amikor már a hangverseny eredeti fültanúinak egyike sem lesz már közöttünk.

(A borítóképen: Az egyetemi épület, amelyet rabok munkájával is emeltek)