A költő érvel: újra társas lények akarunk lenni

„E pillanatban épp 2 412 283 rendkívül nyomós okom, és 13 931 szétmorzsolt könnyem van arra, hogy a védőoltás mellett szóljak. Hisz megvédhet a lehető legrosszabbtól. Megvédhet a szenvedéstől, megvédhet a haláltól. Tegye minél hamarabb. Mindenhol. Mert ez már nem az a bolygó, ami korábban volt, és mi sem vagyunk olyanok, mint amilyennek korábban hittük. A vírus elválaszt.

Félünk, elmagányosodtunk, antiszociálissá, dep­resszióssá váltunk. Kétségbeesetten keresünk valami biztosat, valami fogódzót. Nem érintjük egymást, ódzkodunk, idegenkedünk, már a családban se puszilkodunk, ölelkezünk. Nincs határozott kézszorítás, kézcsók, három puszi, befordulós vállazás, hátba veregetés, átlós ölelgetés, easy touch, eszkimó puszi, connecting people, szájpuszi, Ádám teremtése, nagy ölelés, csontropogtatás, kézfogás a templomban, pacsi. Érinthetetlenek vagyunk. Megkövesedtünk.

Mindannyiunknak egy-egy külön bejáratú Szőranya kellene, hogy hozzásimulhassunk, reszketve, mint a kölyök Rézusz.

Globális érintésvágy, szeretetéhség. „Nem jó az embernek egyedül lenni” (1. Móz 2:18) A védőoltás újra összeköt.

Társas lények akarunk lenni ismét. Bölcsitől a nyugdíjasotthonig. Érezni ismét az akolmeleget, a nyáj nyugalmát, a közösség felemelő érzését, a valahova tartozás örömét. Focizni az iskolaudvaron, tombolni egy koncerten, üvölteni egy meccsen, sírni a színházban, kvaterkázni a piacon, viccelődni a fürdőben, táncolni a menyasszonnyal, olimpiát nézni a kocsmában, ugyanabból a kanálból végigkóstolgatni az összes bográcsost. Kérni egy harit, egy kortyot, egy slukkot. Úgy, hogy láthassuk egymás arcát, a nevetőráncainkat, öregségi ráncainkat, minden mimikánk, összes gesztusunk. Hogy a nagyi ölébe kucorodhasson végre a hüppögő maszatos unoka, belefúrhassa a fejét a vállgödrébe, és a nagyi mondhassa megint, szemtől szemben: Nincs semmi baj!”

(A borítóképen: Zemlényi Attila költő: a vírus elválaszt)