Interjú: Andrásik Removal

2020.11.15. 17:30

Nincs baj, vannak fiatal tehetségek

Interjú Andrásik Remo zenésszel, a Hangszeresek Országos Szövetségének főtitkárával. Könnyűzenéről, Miskolcról, háttérmunkásokról a szakma jelenéről, jövőjéről és a covidról.

Hajdu Mariann

Dave Goodman2012

Forrás: ÉM

Fotó: Manfred Pollert

Andrásik Remo a 80-as, 90-es évek ismert zenésze volt Miskolcon. Később Budapestre került, ahol komoly karriert épített szakmájában. Bevallja, ha alkalom adódna, hazaköltözne.

Emlékszik, hogyan kezdett el gitározni?

Gyerekként fontos volt számomra a sport. A Borsodi Iparcikk Kereskedelmi Vállalat közelében laktunk. Annak volt egy klubja, aminek nálunk tartották a kulcsát, így oda jártunk pingpongozni. Egyszer az egyik srác hozott egy akusztikus gitárt, és eljátszotta a Felkelő nap házát. Annyira lenyűgözött, hogy onnantól kezdve átfordultam, és csak a gitározás érdekelt. Először apukámmal együtt építettünk egy saját gitárt, igaz, nem működött, de később vettünk egy olcsó román gitárt, azzal indult a pályafutásom. Később szép lassan összeszedtem magamnak az árát, dolgoztam érte, és vettem egy Fendert. 18 éves voltam akkor. Onnantól kezdve az életem meg is pecsételődött: csak a zene.

Milyen volt a könnyűzenei életbe betörni egy fiatalnak a 80-as évek elején-közepén Miskolcon?

Belekerültem egy olyan társaságba, ahol mindenki jobban zenélt. Zavart, hogy előtte a sportban egy menő figura voltam, itt pedig semmit nem tudtam. Elkezdtem nagyon komolyan foglalkozni vele. Egy abszolút iskolai zenekar volt az első, középiskolások voltunk, úgynevezett pszichedelikus rockzenét játszottunk. Megismerkedtünk az akkor működő zenekarokkal, együtt próbáltunk, ki is kötöttünk a Béla utca 5. szám alatt, a szentélyben, az Edda próbatermében. Akkor nagyon működött a fiatalság körében a „rock and roll”, népszerű volt a Szvetter, az Excelsior. Nagy élet volt. Ha az ember a főutcán végigsétált, minden második pincéből próba hangja szűrődött ki. Tapolcán a Hejőben lehetett zenélni, minden nap jöttek a rendőrök, razziáztak, de ez sem szegte kedvünket.

Meddig tartott ez a jó világ?

A zenekarom tagjait elvitték katonának, magamra maradtam, és napi 22-23 órákat gyakoroltam. Majd engem is elvittek katonának, Szombathelyen a határőrzenekarban játszottam, ám amikor visszajöttem, megint nem találtam a helyem. 19-20 évesen 1988 körül indítottuk el Spirkó Karcsival az első komoly gitároktató iskolánkat. Egészen elképesztő volt. Az iskolaindítás hírét betettük az Északba, meghirdettünk egy meghallgatást a Gárdonyiba, azt hittük, jönnek vagy öten-hatan. Hatvanan jöttek. Volt olyan hét, hogy 35-36 tanítványom volt. Mellette meg ment a zenélés. Nyáron nem voltak órák, de a tanítványok szerettek volna tanulni, ezért szerveztünk meg 1992-ben – akkor már a Z’Z Laborban gitároztam – egy poppiacot Zánkán, amiből zenei, szakmai találkozó és fesztivál lett. Ennél egy sokkal kisebbre, intimebbre vágytunk, így jött létre az első gitármánia-tábor 1994-ben. Elsőre csak 60 körüli jelentkező volt, a másodikra már 200. Onnantól kezdve soha többé nem is ment ez alá a létszám. 27 éve, minden évben megszervezzük, 10 évig vándortábor volt, 17 éve Szolnokon találtunk állandó helyet.

Hogyan került a Z’Z Laborba?

Amikor leszereltem a seregből, és kerestem a helyem, csináltam egy demót Andervald Gyuri stúdiójában, és szétküldözgettem a kazettákat mindenféle rádiókba. Akkor még úgy működött, hogy egy ilyen demó után behívtak több rádióba is, például a Garázsba. Janiczáknak is volt egy műsora (Janiczák István az akkor igen népszerű Z’Z Labor vezetője – a szerk.), ő is behívott, volt egy kis beszélgetés, és megkérdezte, nincs-e kedvem sessionzenészként dolgozni. Igazából Sárközi Anita énekes mellé kellett kísérőzenekar, elvállaltam, s mivel Anita a Z’Z Labor produkciós teamjéhez tartozott, később 12 évet töltöttem el a zenekarban gitárosként. Játszottam egyébként a Karambol nevű zenekarral és a Swetterrel is, és közben sokat tanítottam.

Neve gitártankönyvek szerzőjeként is ismert. Hogyan született az első kiadvány?

Mindig is érdekelt a technológia, a hangszerek világa, dolgoztam egy hangszermárka képviselőjeként – ezért kellett Budapestre költöznöm 25 évesen – és hangszerboltban is. Később váltottam, kényszervállalkozó lettem, a gitármánia-táborokból és az oktatásból éltem. Már 9 éve tanítottam, és untam, hogy mindig, mindenkinek le kell írjak mindent, órákat körmöltem nagy spirálfüzetekbe. Ekkor gondoltam, hogy leírom, amit tudok. Először valaki mással akartam megszerkesztetni, de álmaimban sem hallottam akkora összeget, mint amit ők kértek volna. Beszereztem néhány kiadványszerkesztő programot, és a későbbi feleségemmel együtt elkészítettük az első gitárkézikönyvet. 1999. december 30-án érkezett meg, soha életemben nem pakoltam ennyit: 1000 darab 200 oldalas könyvet. Nagy volt a boldogság és a megdöbbenés, mert az 1000 könyvet másfél hónap alatt elkapkodták. Ott álltam a rengeteg pénzzel, sosem volt ennyim, azt sem tudtam, mi legyen vele. Nyomtattattam a könyvből újabb kétezret, azt is elkapkodták 2 hónap alatt. Innentől kezdve felgyorsultak a dolgok. Mivel megtanultam kiadványt szerkeszteni, alakítottam egy olyan céget is, amely számítógépes grafikai tervezéssel foglalkozott. Először cégeknek készítettem hirdetéseket, innen már csak egy lépés volt, hogy újságot is szerkesszek. Elindítottam az első, kimondottan hangszerekről szóló újságot, ez volt a Instrument Magazin, ez azóta is működik, igaz, kétszer nevet cserélt, ma Music Media Magazin a neve, van online és print változata.

A Hangszeresek Országos Szövetségének a főtitkára. Mi a munkájuk?

A gitártáboron, amely az ország legnagyobb hangszerkiállítása is volt egyben és az újságon keresztül jó kapcsolatom alakult ki a hangszerforgalmazókkal és -gyártókkal. Amikor 2003-ban a 10-12 cég megalapította a szövetséget, be is számoltam róla az aktuális újságomban, aztán három év múlva felkértek a szövetség főtitkári posztjára. A Gitármánia tábor (mai neve Gitármánia és Zenei Továbbképző Tábor) egyre nőtt, emellett szép számú hangszeres rendezvényünk is volt. 2006-ban szerveztünk egy nagy, országos hangszerkiállítást, ez volt a Hangfoglalás. A Hanosszal egy páratlan infrastruktúra került mögém, és nagyon komoly kreatív elképzeléseink voltak. Kiteljesedett egy tehetségkutató-gondozó sorozat, a Hangfoglaló hétfő, ami később az Öröm a zene névre keresztelődött. A gitármánia-tábor tovább bővült, fejlődött, létrejött egy zeneiskola is, illetve annak társadalmi kampánya, és 7-8 éve egy szakmai díj, amely a zeneipari háttérszakemberek éves munkáját díjazza. Az eltelt 15-16 évben mindig azon dolgoztunk, hogy a zenei háttérszakmák, a hangtechnikusok, fényesek, látványtechnikusok, roadok, azaz a zenét körbevevő hivatások élethelyzetét javítani tudjunk.

Ők azok, akiket a legjobban megviseli a zeneiparban a mostani vírus...

Soha nem voltak a figyelem központjában, pedig nagyon nagy tudású emberekről beszélünk, sokan mérnökök közülük. Idővel önálló tudománnyá vált a hang-, a fény-, a látványtechnika, de efölött sokszor elsiklik, aki a produkciót nézi. Azt látjuk, négy ember zenél a színpadon, azt már nem, hogy mögöttük sokszor egy 10-12 tagú professzionális csapat dolgozik. A járvány miatti korlátozás borzalmas időszak nekik, tavasszal épp kezdődött a szezon, amikor lezártak mindent. Mára elfogytak a tartalékaik, most meg itt az újabb bezárás.

A kormány támogatta a zenészeket, és létrehozta számukra a garázskoncertek lehetőségét. Érintette-e a háttérszakmát ez a kompenzálás?

A politikusok sincsenek tisztában azzal, hogy néz ki egy produkció. Inkább az üzlet, hobbi, szórakozás kategóriájába sorolták, ez mindig is így volt. Mi sokat küzdöttünk azért, hogy kerüljünk vissza a művészet, a kultúra kategóriájába. Nekünk nem sikerült átvinni ezt az üzenetet, de az élet úgy hozta, hogy Demeter Szilárdnak igen, őt nemrégiben a könnyűzene miniszteri biztosának választották, stratégiájával kvázi berobbant a térképre. Azt gondolom, ez egy olyan lépés volt, amit se a Hanosznak, se a Music Hungarynek nem sikerült elérni. Mi egyébként nyertünk 2017-ben egy pályázatot, aminek célja, hogy körberajzoljuk, mi is ez a háttérmunkás szakma, mert nagyon szerteágazó. A kutatás elindításába beleszólt a covid. Összehozott minket viszont olyan szakmai szervezetekkel, mint a Magyar Színháztechnikai Szövetség vagy a Magyar Professzionális Rendezvénytechnikai Társaság, akik korábban már dolgoztak hasonló rendszerezésen, reméljük, a kutatás végére komoly szakmai anyagot tudunk letenni az asztalra. Szeretnénk például összeállítani egy e-learning tananyagot – sokan dolgoznak a szakmában képesítés nélkül – ezzel olyan végzettséget szerezhetnek, amely alapján céget tudnának alapítani, legálisan tudnának működni.

Külföldön már meglépte a háttérszakma ezeket a lépéseket?

Jóval előrébb járnak. A könnyűzene úgy 85-90 éves múltra tekint vissza, ezeket a lépcsőket ők jó 60 évvel korábban végigjárták, ott abszolút léteznek iskolák. Nálunk a könnyűzenét sem lehet iskolai szinten tanulni, illetve csak néhány helyen vagy magánúton. A hangtechnikai képzésnek pedig egyáltalán nincsenek lépcsőfokai.

Azt látjuk, nagyon sok fiatalt érdekel a zene. Mennyi közöttük a tehetséges?

22 éve foglalkozom tehetséggondozással, a gitármánia-tábor 27 éves, komoly tehetségkutatókat szervezünk. Most ott tartunk az Öröm a zenével, hogy évente 1000-1500 zenekart hallgatunk meg, egészen elképesztő tehetségek vannak. Bár a média lenne annyira tehetséges, hogy játszanák ezeknek a fiataloknak a dalait: most alig van lehetőségük a bemutatkozásra. Egy normálisan működő médiastruktúrában ezek a gyerekek országos hírű zenészek lehetnének.

Mit lehetne tenni?

Apró lépésekben már van pozitív változás. Úgy 6 éve létrejött a Cseh Tamás Program, amit később Hangfoglaló programnak neveztek el, ők 9 alprogramot indítottak a zeneoktatástól a zene értékeinek megőrzéséig, kutatásáig, ez bizakodásra ad okot, mint ahogy az is, hogy már van miniszteri biztosa a könnyűzenének. Reméljük, az említett stratégiából is valóság lesz, ebben benne van mindannyiunk több évtizedes munkája.

Amikor elkerült Miskolcról, virágzó volt a könnyűzenei élet a városban. Milyennek látja most?

Régóta nem élek Miskolcon, de nagyon sok barátom van ott. 25 éves koromig rengeteg zenésszel zenéltem, sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot, a gitármánia-tábor tanárai például a mai napig miskolciak: 25 éve ott vannak velem. A munka, az életem hozta úgy, hogy el kellett költöznöm, de ahogy öregszem, egyre többször vágyom vissza, és tervezgetem is, hogy hazaköltözzek. Azt látom, Miskolcon elindult egy fiatal generáció – az idén az Öröm a zene tehetségkutatón ki is mertem mondani, hogy nincs baj, vannak tehetségek. Nyilván sokat segítene, ha a városban lenne a debrecenihez hasonló zenei terv, ha támogatnák ezeket a gyerekeket, hogy legyen hol zenélni. Nagyon régóta próbálkozom azzal, hogy egy könnyűzenei kreatív házat honosítsak meg Miskolcon, ha ez megvalósulna, akkor azonnal költöznék haza. Zenésztanár lenne, csak az infrastruktúra hiányzik. A sok-sok év alatt megtanultam, hogy micsoda megtartó ereje van a könnyűzenének, hogy micsoda szellemi és kulturális közeget tud kialakítani. És most nem csak magáról a zenekarokról van szó. A zene mindig is a kreatív ipar húzóága volt, mert köré szerveződnek a költők, a grafikusok, a szobrászok. Érdemes belefeccölni a fiatalok tehetségébe, mert kihagyhatatlan erőforrás. Sajnos a kutatások azt mutatják, hogy Európában alulról vagyunk a második helyen a hangszereken játszók számában: csak Bulgáriát tudjuk megelőzni. Kodály és Bartók országában. Számos oka van ennek, nem szeretnénk senkire mutogatni. De azt tudom, ez tudatosan és könnyedén megváltoztatható lenne. Az Öröm a zenével évente ezernyi zenekart mozgatunk: ennyi fiatal gondolja, hogy érdemes magát megmutatni. Érdemes a zenélést támogatni, mert nem csak a közösségépítésben merül ki a haszna. Egy skandináv kutatás bő 40 évvel ezelőtt például megállapította, hogy a zene segíthetne az egyre jobban elhatalmasodó depresszió kezelésében. A nevelési intézetekben stúdiókat, zeneszobákat hoztak létre, azóta az adatok szerint a zenére épülő kreatív iparágakból több bevételük van, mint a SAAB-ból, pedig az gripeneket is gyárt, nem csak autókat. Az üzlet komoly összegeket hoz a svéd államnak.

(A borítóképen: Andrásik Remo)

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában