Mindig van egy, még a korábbinál is nagyobb hal

A horgászok és a vadászok többnyire közösségi emberek: mindenkinek van egy vicces, hihetetlen, vagy éppen meghökkentő története, amit szívesen mesél el, ha szóba jön kedvenc hobbija. Újonnan induló rovatunkban ismert emberek osztják meg velünk kedvenc horgász-vadász sztorijaikat. Az első mesélőnk Fandl Ferenc, a Miskolci Nemzeti Színház művésze, Déryné-díjas színész.

Íratlan törvények

Legjobban a többnapos nyári túrákat szeretem. Általában három vagy négy napra megyünk, nagyjából ugyanaz a társasággal. Ezeknek a túráknak az évek alatt szépen kialakult rendje lett, íratlan törvények születtek, melyeket be is tartunk. Ezek közé tartozik, hogy a telefonok repülési üzemmódban vannak, csak fotózásra használjuk, napi egy telefon „engedélyezett” a család felé, amolyan életjel gyanánt. Első nap általában csak a tábor elrendezésével, a feladatok kiosztásával, az etetőanyagok keverésével, beszórásával foglalkozunk. Estére, amikor kész minden, jöhet a jól megérdemelt vacsora, mellé a finom hűvös sör, és hát az elmaradhatatlan történetmesélés. Az senkit nem zavar, hogy évről-évre ugyanazokat meséljük egymásnak, mert azért van a sztorikban változás: a halak mérete egyre nagyobb és nagyobb. Erre mondják, hogy a halak leggyorsabban a horgászok történeteiben növekednek. Igen, bizony ez így van, a horgászok igenis lódítanak néha. No de mennyit?

Nem mérték meg

Egy alkalommal a társaságunkhoz csapódott egy fiatalember, mint később kiderült a helyi halőr nagykamasz fia. Nagyon „rossz közönség” volt, senki nem tudott olyat mondani, aminél ő nem fogott nagyobbat, nem fárasztott tovább. Amikor Szegedi Dezső kollégám több mint 32 kg-os rekord pontyáról meséltem, a fiú pl. azt mondta: ”fogtam itt egyet, az harmincöt is volt, de nem mértük meg…” Röpködtek a hihetetlennél hihetetlenebb történetek, nagy halakról, nehéz küzdelmekről, különös fogásokról, de mindig volt valami, amivel ő nagyobbat tudott mondani. Aztán elérte a végzet. Egy sztorit meséltem, aminek szemtanúja voltam. A pilismaróti gátnál egy régi barátom egyszer egy fenékre eresztett halszelettel süllőt próbált fogni, egy intenzív kapásra reagálva hosszú percekig azt hitte, hogy országos rekordot fog éppen, ám kiderült a fárasztás végén, hogy egy kormorán kívánt rá a felkínált csalira, és amikor a barátom meglátta, úgy megijedt, hogy eldobta a botot, és futásnak eredt. Erre a fiú azt mondta:

„Az semmi! Én szarvast fogtam egyszer harcsázó szerelékkel!”

Egy szavát sem…

Azt próbálta füllenteni, hogy egy, a tavat éppen átúszó szarvas akadt a horgára, amit „órákig fárasztott”, míg végül sikerült partra vonszolnia. Hiába mondtuk, hogy egy kifejlett szarvas 200 kg is lehet, az volt a válasz, hogy amikor érezte, hogy nem megy, beugrott a terepjárójába, és azzal húzta kifelé. Ebben a pillanatban tökéletes időzítéssel odakiáltott a halőrházból az apja:

„Tomika! Az oktató telefonált, hogy holnap ne menj vezetni, mert dolga van!”

A kis szünet után kirobbanó nevetés elég világosan adta tudtára, hogy egy szavát se hisszük többé. A csattanó annyi, hogy reggel, amikor kávézni mentünk a halőrházba, a falon lévő szarvasagancs láttán összemosolyogtunk a barátokkal: „Szép az a trófea!” mondtam a halőrnek nevetve. Erre mit válaszolt? „Ha hiszi, ha nem, horgászbottal fogtam!”

(A borítóképen: Fandl Ferenc egy jókora zsákmányával | Fotó: ÉM-Archívum)