„Jöjjenek, menjenek. Nem fogok megijedni”

„Sokáig tagadtam, hogy gyűjtöm az angyalokat: »dehogy, ez csak egy pár darab!« Aztán elkezdtük számolni” – meséli. A szenvedélye néhány éve született. Mostanra belakták az életét, a tereit a sokféle formában megjelenő angyalok, angyalábrázolások, amelyekből a Színészmúzeum Teátrum Pincehely Galériájában adnak válogatást, Sári angyalai címmel.

Azt is mondja: racionális ember, de képes elérzékenyülni az angyalai láttán. Az az érzése, segítik.

Szakács Sárával, a Miskolci Nemzeti Színház zenei művészeti titkárával, zenekari ügyvezetőjével beszélgettem.

A kiállítást rendezők nem kínálnak egyéb összefüggést a tárlat címében is megjelölt viszonynál: ezek az ön angyalai. Hogy ez mennyire személyes, a galériában közzétett verse is segít megérteni: a beteljesült szerelem bizonyosságához hasonlítja az angyallétet. Mi a bizonyosság?

Akkor kezdtem gyűjteni az angyalokat, amikor a boldogság megvolt. Angyalarcom van, ezt mondta a másik felem, és hozott nekem egy angyalt. Ez volt az első. Aztán lett még tíz-húsz-száz. És most tartunk, ahol tartunk. Zeke Edit segített berendezni a kiállítást, sok angyalt kért hozzá. A nyolczsáknyiból egyet rögtön leválogatott – ezeket szó szerint nem szerette. Én meg elnézést kértem ezektől az angyalaimtól, és elpakoltam őket. Aztán egy sort giccsesnek talált. Ezektől is elnézést kértem – én mindegyiket szeretem. Igazság szerint most jöttem rá erre én is. A mennyiségre is: ez valami hihetetlen. Ha körülnézek az irodámban: itt is velem vannak, előttem, mögöttem, felettem. A miskolci lakásomban ugyanez a helyzet. És Pesten is: anyukám azt mondta, „ha még egy angyalt behozol ide, fiam, kidobom az egészet”. Képtelenség abbahagyni. Csak jönnek, és jönnek velem szembe. Vagy ha nem, én megyek velük szembe.

Honnan lehet azt tudni, ha az angyal giccses?

Nekem egyik sem az. Ezért gyűjtöm őket. A barátnőm megkérdezte, hogy mi a szempont. „Mi alapján veszed, miért gyűjtöd őket?”

És miért?

Attól válik valaki gyűjtővé, hogy mindegyiket szereti. Melyik a kedvencem például? Nincs kedvencem: mindegyik a kedvencem. Így születik a szenvedély. Nem tudom megállni, hogy ne vegyem meg. Igaz, sokat el is engedek. Ha temetésre megyek, viszek magammal egy angyalt, becsomagolva, a földbe. Az lesz a fehér angyal.

Majdhogynem korlátlanok a lehetőségei a gyűjtésben: az angyalok ábrázolása az ókorból ered. A művészet és a praktikum is egyaránt felkínálja az angyali formákat.

Eléggé szertelen világból jövök. Azelőtt sokfelé éltem. Ha valakinek olyan az élethelyzete, hogy mindenét három bőröndben tartja, mert ma itt van, holnap ott, akkor nem gyűjt. Ha nincs pénze vagy van, de másra kell – kenyérre, számlákra –, akkor sem gyűjt. De abban a pillanatban, ahogy megtelepedsz valahol, már más a helyzet. Tizennyolc éve élek Miskolcon, zenész vagyok, a munkám a hobbim. Ez a város nekem a nagy hazatérés. Kolozsvárott születtem, 14 évesen jártunk át ide Erdélyből, a barátainkhoz. Leskóékkal anyukámék a kolozsvári piacon találkoztak, Erzsike néniék ott tébláboltak, nem volt hol aludjanak. Anyukám nem olyan fajta, aki ne kérdezné meg, hogy „mit álldogálsz te itt”. Haza is jöttek velük.

Mit ad az otthonosságérzés a gyűjtéshez? Biztonságot?

Mindenhez kell a nyugalom. A munkához is. Nem igaz, hogy teher alatt nő a pálma – százszor-ezerszer bizonyosságot nyert a színházban, hogy képtelen vagyok stresszben dolgozni. Odébb kell mennem, meg kell nyugodnom, úgy tudok teljesíteni, alkotni, dolgozni. Bármit. A gyűjtéshez pláne kell a nyugalom. És a hely. Egy angyalnak plusz még egy angyalnak mindig lesz helye. Otthon a két óriási szekrényben vannak eltéve. Sokszor odaülök, és ott is alszom el, előttük.

Elhiszem, hogy úgy van, ahogyan mondja: mindegyik angyalát szépnek látja. De hogyan lehetséges ez? A szépség nem egynemű, hanem sokféle?

Nem tudom megmondani, mi a szép bennük. De nekem mindegyik nagyon tetszik. Lemegyek a galériába, álldogálok, és csak nézem őket. Mások is mondják: állnak és nézegetnek – nagyon szépek ezek az angyalok.

Önmagukban-önmagukért tetszenek vagy van valami dolguk is az életében?

Úgy alakítottam ki a lakásomat, hogy bárhová nézek, szépet kell látnom. Sok tárgy embere vagyok. Úgy képzelem: az ember életében lehet olyan pont, amikor arra gondol: segítenek vagy nem segítenek. Nekem ilyen igazán nagy élményem még nem volt velük. De rengeteget töprengek azon, hogyan is alakul a sors. Ezek visszafelé tekintő gondolatok: amikor már megtörtént a baj, megvolt a boldogság. És mindig az az érzésem, hogy segítenek. Mindig az az érzésem, hogy azért vagyok ezen az úton, mert segítenek. Mindegy, hogy maga az út jó vagy rossz. Azt látom, hogy a fordulópontoknál mindig van valami. Nem tudom, hogy mi…

…ami miatt történik, ami történik?

Ami miatt történt. Előre nem tudom eltervezni – se terveznem, se álmodoznom nem szabad. Közben annyira fura ez, hiszen a munkám éppen a tervezés és a szervezés, hogy a színházban, az operafesztiválon minden működjön. Másnak meg tudom csinálni. De a saját életemben még csak gondolni sem akarok rá, hogy mi lesz majd velem két hónap múlva.

Lesz, ami lesz? Aminek lennie kell?

Az a filozófiám, hogy ha megtervezem, nem fog sikerülni. Ha megtervezem, biztosan becsúszik valami hiba.

Rábízza a sorsra?

Nem így van. Minden munkába úgy vágok bele, hogy megcsinálom. Nagyon sokat küzdünk, nagyon sok lesz a harc, de meglesz. A magánéletben rábízom arra, ami jön. Nagyon-nagyon nehéz időszakon vagyok túl. De ki tudja, mit hoz a sors. A sajátomat, nem tudom. Nem tudom, hogy ki tudja. Ez a kérdés.

A kérdés az volt, van-e valamilyen feladatuk Sári angyalainak. A leírása leginkább az őrangyalra illik.

Körülvesznek. Egy mindig velem van. Kapaszkodni mindenképpen tudok beléjük, hozzájuk.

Olyannak képzeli őket, amilyennek a birtokba vehető tárgyak ábrázolják vagy elfogadja, hogy ilyenek?

A földi lét rövid utazás. Senki nem kérdezte, meg akarok-e születni. Senki nem fog rákérdezni, meg akarok-e halni, és ha igen, mikor. Hogy előtte és utána mi van? Angyalok biztosan vannak. Biztos vagyok benne, hogy van valamilyen forma.

Ez többnek hangzott, mint a „hiszek benne”.

Nekem ez meggyőződésem. A sógorommal összevesztünk egyszer: nem vette észre az úton vonuló hangyákat, és rájuk lépett. Mondtam, ne haragudj, de ez fájt nekik. Szerinte a hangya nem érez. Szerintem meg igen. Hogy hogyan, azt majd kétszáz év múlva megmondja egy svájci tudós. Vagy a brit tudósok.

A hangyának is van angyala.

Biztos. Sőt!

Ön volt az angyaluk…

Átléptem őket. Az életről azt gondolom, jön valahonnan, és tart valahová. Racionális ember vagyok, de ha ránézek két angyalra, akár el is sírom magam. Eddig tart a racionalizmus. Hogy rám vigyáznak-e? A Dédikére gondolok, a barátaim, Barbáék mamijára. Hozzám is közel állt. Meghalt, de tudjuk, hogy vigyáz ránk. Ott van velünk, beszélgetünk vele, sütjük a kedvenc süteményét. Ez jut az eszembe róla: nem tudok félni. De nem is akarok. Nem akarom a rosszat tudomásul venni.

Önre miért vigyáznak az angyalai?

A nehéz pillanatokban segítség lehet tudni, hogy van valami vagy valaki, aki kívül áll mindezen. Hiszen az is segít, ha visszahúzódom az egészből, amikor valami nehezet kell megoldani. Lehet, nem mindig sikerül, de mindig jót tesz, ha veszek egy nagy levegőt, és hátrébb lépek. Egyből láthatóvá válik, mit kell tenni, hogy kiküszöböljük a hibákat.

Az angyalábrázolásban nem véletlen a szárny: üzenethozók. Van önre szabott üzenetük?

A boldogságot hozták. Én egyébként nem tudok lerajzolni egy angyalt. Még egy angyalszárnyat sem. Annyira szeretnék pedig, de nem megy. Ha vannak fent, akkor legyenek lent is. A kollégáim azzal riogatnak, hogy egyszer kinyitják az összes ablakot otthon, és addig fütyülnek, amíg az angyalaim kirepülnek. Megröptetik őket, mert röpülniük is kell. Mondom nekik: „gyerekek, rajtatok a sor. Tessék!” Jöjjenek, menjenek. Nem fogok megijedni.