Nem tudták elengedni…

Alcsi hősiesen küzdött a leukémiával, rövidke élete több mint felét kórházban töltötte. Transzplantáció, kemoterápia, rengeteg gyógyszer, kezelések sora, utazás Bécsbe. És az idegtépő várakozás, a remény, hogy talán javul az állapota, akár meg is gyógyulhat. Az alattomos betegség azonban erősebbnek bizonyult. A kislány tavaly augusztusban egy másik világba költözött. Szülei érzik és tudják, hogy drága kislányuk, aki a napokban lenne 10 éves, boldog abban a másik világban, és egyszer majd újra együtt lehetnek.

Halottak napja közeledtével beszélgettünk Alcsi édesanyjával, Nyeste-Turóczi Alettával.

Alcsi videói

– Nem tudtuk még elengedni Alcsit. Hamvai itthon vannak, de talán már most, halála után egy évvel elég erősnek érezzük magunkat ahhoz, hogy a temetőben helyezzük el az urnáját – mondja az édesanya. – A kisebbik kislányunk, Alida is kérdezgeti, hogy Alcsi miért nincs a temetőben, és a rokonok, ismerősök pedig szeretnének neki virágot, mécsest vinni a sírhelyéhez. Nincs arra szó, hogy lelkileg mennyire nehéz nekünk halottak napja közeledtével. Tavaly az nyújtott segítséget, hogy sokfelé utaztunk különböző temetőkbe, sok rokonnal találkoztunk, sokat beszélgettünk, ami könnyített a fájdalmunkon. De az év többi napján is keressük a vigaszt. Gyakran nézegetjük azokat a fotókat és kis videókat, amiket Alcsi készített a tabletjével. Ez a tablet örök emlék nekünk, hiszen tele vannak a kislányunk életének mozzanatival, melyek valamiféle gyógymódot jelentenek a fájdalmunkra. A kis videókon szerepel Alcsi, a család, a kishúga, a kutyusa, Max, akit nagyon szeretett, de a kórházban töltött napok emlékei is, a nővérek például. Tavaly azt terveztük, hogy bemegyünk a kórházba, hogy gyertyát gyújtsunk Alcsi emlékére, de olyan kevés idő telt el még akkor a halála óta, hogy ezt mégsem vállaltuk. Az idén azonban már elég erőt érzünk ehhez – fogalmaz Aletta.

Kislánya utolsó földi óráinak az emléke elevenen él benne. Nehezen idézi fel a szívszorító napokat, kis szüneteket kell tartania, hogy könnyeit felitassa.

Mintha csak aludt volna

– Augusztus elején vártuk, hogy újra kiutazhassunk Bécsbe, mert az első kezelés nem sikerült. Otthon voltunk, Mezőkövesden, de mindennap Miskolcra kellett utaznunk vérvételre. Alcsi nem érezte jól magát, gyenge volt, nem akart se enni, se inni. Azt gondoltuk, biztosan a meleg miatt van. Egyik nap azonban úgy ébredt, hogy zsibbad a keze, és a szemét is alig tudja kinyitni. Aznap már nem engedték ki a kórházból, azt mondták, megpróbálják rendbe hozni az ionháztartását. Majd megtudtuk, hogy a leukémia megtámadta az idegrendszerét. Akkor minden remény szertefoszlott bennünk. A második bécsi kezelésnek ugyanis az volt a feltétele, hogy idegrendszeri érintettsége ne legyen a betegségének. A főorvosnő őszintén elmondta, a kislányunknak napjai vannak hátra. Ő is sírt, annyira szerette Alcsikát – rebegi könnyeivel küszködve az édesanya. Várni kell egy kicsit, amíg folytatni tudja. – Amikor ezt megtudtam, majdnem összeestem. A fejemben kavarogtak a gondolatok. Az nem lehet! Annyi mindenen keresztülmentünk már, bizonyára csak elnéztek valamit. Az utolsó napokat zombiként töltöttük a férjemmel a kórházban, de talán ez tartott meg bennünket, mert ép ésszel nem lehetett volna végigcsinálni. Nem ettünk, nem ittunk, nem aludtunk. Alcsi néha jobban volt, és tudott velünk beszélgetni, de sokszor már nem érzékelte a külvilágot. „Csiki-csiki”, ezt mondogatta, mert nagyon szerette, ha cirógatjuk az arcát és a kezét. Vasárnap reggel, 6 óra előtt ment el. Nem igazán tudtuk felfogni, hogy ez megtörtént. Szép volt az arca, mintha csak aludt volna. Bármennyire megrendítő volt, el kellett fogadnunk, hogy neki lejárt rövidke földi ideje, pedig még 9 éves sem volt. Hiszem, hogy van élet a halál után, és hiszem, hogy Alcsikánk boldog valahol – teszi hozzá vigaszként az édesanya.