Interjú: Balla Miklóssal, a Miskolc Dixieland Band vezetőjével

2019.12.04. 20:00

„A díjat átvenni felemelő érzés volt”

Jövőre lesz 30 éves a Miskolc Dixieland Band, amely idén novemberben Príma-díjas lett.

Nagy-Hankó Krisztina

A Miskolc Dixieland Band a Prima díj átadóján

Fotó: Ádám János

Az együttes vezetője Balla Miklós. Civilben a Csomasz Tóth Kálmán Református Alapfokú Művészeti Iskola felsőzsolcai tagintézmény vezetője két éve, előtte zenetanárként dolgozott. Mindig is a főállása töltötte be nap nagy részét, az együttes emellett működik 1990 óta.

Hogyan jellemezné magát és a zenekar tagjait néhány mondatban?

Magamról elmondhatom, hogy hirtelen fellángoló a természetem, de nem vagyok haragtartó. Ez a tulajdonság a zenekar vezetésében is előnyömre válik. Hívő ember vagyok, ami szintén abban segít, hogy az emberek iránt nagy toleranciával bírok. El kell fogadni a másikat olyannak, amilyen, így könnyebb a közös munka. A zenekar egy olyan közösség, ahol nem mindenki zenei végzettségű és mindenkinek van főfoglalkozása. Kenyér kereset is, de nem ebből élünk. Ami nagy büszkeségünk, hogy az eltelt 29 év alatt folyamatosan működött az együttes. Még két hétre sem hagytuk ott egymást. Habár a zenekari tagok változtak, összesen 23 tagunk volt. A jelenlegi felállás: Várkoly Imre trombitás, szintén intézményvezető, mint én, Négyesi Dániel harsonás, a színházban muzsikál, Bundzik István zongorista, aki Miskolc jazz zenei oktatásának szerves része és munkája kiemelkedő. A bőgős kolléga Szeghő Zsolt az egyetlen, aki nem hivatásos zenész, ő állatorvos. Kacsenyák Gábor dobos, zenetanár, népzenész, illetve a bendzsós gitáros Orosz Gábor, aki népzenész, gitár tanár. Az ének főképpen az én reszortom, de a kollégák is besegítenek. 1998 óta ebben a felállásban zenélünk, illetve 2002-ben érkezett vissza Kacsenyák Gábor alapító tagunk, Orosz Gábor pedig 2017-ben csatlakozott hozzánk.

Ikonikusnak számít a zenekar Miskolc kulturális életében, hiszen nincs ehhez fogható a városban.

Bizonyos korosztályban igen. Próbálkozunk ifjúsági koncertekkel, a fiatalok becserkészésével, de nagyon nehéz. Ez még rock zenészeknek sem könnyű. Sajnos változnak az irányzatok, de nem jó irányba. Az értéktelen „zaj” kategória az, amit most ők fogyasztanak és zenének mondanak. Ha régen valaki a rock zenét szerette, az is emberek által színpadon előállított hangszeres produkció volt. Nem playback. Azért vannak pozitív példáink is, amikor a közönség tagjai közül 10-20 év múlva visszajönnek páran, akik fiatal korukban jártak a koncertjeinken. A Filharmóniával közösen hosszú évek óta szervezzük az ifjúsági koncerteket. Szóval akkor nem fogta meg őket annyira, de most rájönnek, hogy tetszik nekik, szeretik. Újból hallgatja és jön a koncertekre.

Azért úgy tűnik, mégsem adják föl az ifjúság zenei nevelését, hiszen jelenleg is járják az iskolákat és általános iskolásoknak muzsikálnak.

Igen. Most egy NKA-s pályázatnak vagyunk a vége felé, még két helyszínünk van, ahol mennek ezek a 45 perces előadások. Tanóra jellegű tematikus koncert, „Sokszínű dixieland” címmel. Nagy örömmel csináljuk, mert ha 100 gyerekből 1 az, aki később jazz kedvelő felnőtt lesz, azzal is beljebb vagyunk. Adtunk egy közönséget a felcseperedő generációnak. Ezt meg kell becsülni és örülünk is neki.

Egyszer már volt egy Príma-díj jelölésük, akkor közönség díjasok lettek.

Igen, 2006-ban kaptuk az első jelölést, akkor kaptuk meg a közönségdíjat és nagy örömmel vettük. Végül is mi a közönségért vagyunk, az a legfontosabb, hogy nekik tetsszen, amit csinálunk. Éppen ezért nagyon megtisztelő volt számunkra az is. Volt egy jelölés 2012-ben, amikor nem mi nyertük meg, de ezúttal sikerült, Príma-díjasok lettünk.

Meglepetés volt?

Természetesen. Az ember semmilyen díjra nem számít. Ezek úgy jönnek az életben, mint egy villámcsapás, jó értelemben véve. Ez a hitvallása a zenekarnak, hogy sokféle szakmai díjat kaptunk már fesztiválokon, külföldön és Magyarországon is. Azonban itt, ahol élünk, Miskolcon kapni, az a legnagyobb elismerés. Hiszen itt próbálunk a legtöbbet hozzátenni a város kulturális életéhez. Meseszép, felemelő érzés volt. Eszméletlen alázatra parancsol.

Annak idején miért pont a jazz zene lett a az együttes profilja?

A szüleim nagyon sokféle zenét hallgattak, legtöbbet könnyűzenét. Az akkori sztárok mind megvoltak lemezen. A bátyám nagy rock és metál rajongó volt. Így mindenféle stílust megismertem. Akkoriban Magyarországon a műfajnak két képviselője volt, a Benkó Dixieland Band és a Molnár Dixieland Band, akikről tudtam. Amikor elkezdtem vendéglátós zenét tanulni még az általános iskolában billentyűs hangszeren, akkor tudtam, hogy jazz-hez sok elméleti és gyakorlati tudás kell. Akkor még magánúton tanultam, nem zeneiskolában, mert nem tetszett a metódus. (Érdekes, hogy ennek ellenére én is iskolában tanítom a zenét, de sok mindent megreformáltam az évek alatt.) Visszatérve a jazz-re, nagyon tetszett nekem a vidámsága, lendülete, hogy mindenkinek szól. Egy kedves barátom kicsalt a Diósgyőri Várba a Dixieland fesztiválra – ez 1987 körül volt – és akkor végleg megérintett valami. Lehet, hogy Benkó Sándor klarinét zenéje és szuggesztív lénye is hatással volt rám, meg ahogyan konferálta az eseményt. Ez a benyomás vezetett oda, hogy elkezdtem klarinétozni. Akkor a lagzis csapatból, – amiben játszottam – Ruszkó Laci bácsitól kaptam egy régi klarinétot és azon kezdtem el gyakorolni magamtól. Amikor már valamennyire tudtam rajta játszani, akkor zenésztársakat kerestem. Többszöri találkozás alkalmával végül összejött a csapat. 1990 őszén kezdtünk el próbálni. A következő évi fesztiválon a Diósgyőri Várban már kaptunk 20 percet, hogy játszhassunk.

Rengeteg fellépésük, koncertjük van itthon és külföldön is. Lehet ezt számszerűsíteni?

Nagyon változó. Volt olyan, hogy egyikből utaztunk a másikba, illetve olyan is, hogy hónapok teltek el és semmi. Sajnos sok régi nagy hírű dixie fesztivál megszűnt az országban. A zenekar szempontjából jobb lenne, ha öt évvel idősebbek lennénk, mert akkor a korábbi szervezési hullámra ráülhettünk volna. Így több külföldi lehetőségünk lett volna, ami mára már kikopott. Az is számított, hogy nem fővárosiak vagyunk. Ott azért voltak jazz klubok, ahonnan könnyebben el lehetett jutni a határon túli szereplésekre. Nekünk nem volt akkor budapesti kapcsolatunk. Így viszont jutott idő a családra, gyerekekre. Mindennek megvolt a rendelt ideje, ezt pozitívan éltük meg. Azért majdnem az összes európai országban jártunk. Sok szép sikert éltünk meg. Nem mondom, hogy Magyarországon nem lenne jó valami nagy volumenű dologban részt venni, úgyhogy keressük a lehetőségeket.

Az autentikus jazz zene bölcsője Amerika, konkrétabban New Orleans, oda sikerült eljutni?

Sajnos még nem. Volt kapcsolatunk, akivel már elindult a szervezés, de pont a terrortámadás idejére, illetve az azt követő időszakra szólt a meghívás. Akkor viszont nem volt biztonságos oda utazni. Később pedig mecénás híján nem sikerült. Ezért is bízom abban, hogy most a Príma-díj kapcsán megismernek minket olyan vállalkozók, akiknek korábban nem voltunk a látóterében, de szívesen támogatják a kultúrát. Az ő segítségükkel hátha ez az álmunk is teljesülhet. Kell a menedzser szemlélet is, de hiszem, hogy ha továbbra is ilyen odaadással muzsikálunk, akkor ennek is eljön az ideje.

Ma is vannak még olyan jazz klubok New Orleansban, ahol inspirálódni lehet?

Hogyne, nagyon sok. Ott az utcazene a hétköznapok velejárója. A Bourbon Street-en állandóan szól a jazz. Ha csak megállunk valahol és elkezdünk zenélni, annak is van közönsége. Találkozhatunk olyan idős zenészekkel, akiktől lehet tanulni és előre vinne minket szakmailag.

Az együttes repertoárja állandó vagy folyamatosan bővül?

Saját szerzeményeket nem igazán játszunk, inkább feldolgozásokat tűzünk műsorra. Úgy, hogy a zenekar tagjainak egyénisége benne legyen. Nagyjából nyolcvan dal alkotja a repertoárt. Mi nem a tradicionális vonalat visszük, hanem egy szvingesebb hangzást, ami modern jazz elemeket is tartalmaz. Maga a zenekar felállása viszont klasszikus. A három fúvós hangszer mellett a négy fős ritmus szekció, így vagyunk heten. Előfordult már, hogy a képviselt stílusunk nem fért bele egy-egy külföldi tradicionális dixieland fesztivál programjába. A new orleans-inak ugyanis megvan a sajátos nyersebb technikája.

Viszont az önök zenéje populárisabb, könnyen fogyasztható az átlag közönség számára is.

Ez is a cél. Mégis vannak olyan elemek, amelyeket egy jazz értő fül észre vesz és értékel. Ezt is Benkó Sándortól tanultam, hogy alapjaiban a zene a közönségnek szóljon, de legyen meg a szakmai védjegye a zenésznek. Vannak klasszikus feldolgozásaink, mint például az Örömóda, de van opera részlet, vagy gyermekfilm zene. Azért jó ezeket műsoron tartani, mert az emberek ismerik és szívesen hallgatják. Ugyanakkor a szving és jazz értékes gyöngyszemeit, mint mondjuk egy Frank Sinatra vagy Nat King Cole dal, viszont el lehet énekelni és azt is értékelik a nézők.

Hol hallhatja legközelebb a közönség önöket, illetve hol lehet találkozni az együttessel?

Működik a dixie klub a Játékszínben, nagyon sikeresnek mondható, többnyire telt házas. Most kezdjük az ötödik évadot a Miskolci Nemzeti Színházban, előtte az Ifi házban voltunk 1993-tól. A klubba sokszor elhívunk fiatal tehetségeket is, hogy megmutathassák magukat. December végén lesz egy ünnepi koncertünk, ahol a gyerekeinkkel együtt lépünk föl. Egészen kicsi koruk óta ápoljuk ezt a hagyományt. Időközben már felnőttek, és többen zenészek lettek, akik gyakran lépnek föl velünk. Az adventi időszakban egyébként elég sok koncertünk lesz, december 13-án a városi rendezvényen szerepelünk. Emellett persze a hétvégéken családi körben az ünnepre hangolódunk, mert az embernek lelkileg is fel kell készülnie a Karácsonyra.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!