Csodák

Szerencsés vagyok, én már láthattam a gyermekeimet megszületni. Ott voltam, amikor csodák jöttek a világra. Nyöszörögve, egérhangon sírva, vöröslő fejjel és gyűrött bőrrel, amilyen a sokáig vízben ázó ember bőre. Gyorsan kisimul. Mire a kezedbe adják, kicsit megtörölgetve, betakarva, már selymes a bababőr, és már nem is sír, inkább csak gőgicsél, vagy olyan, mintha aludna, lezárt szemmel piheg. Persze, sok a fény így hirtelen, és hát ő is kifáradt, nem csak anya. Ketten küzdötték végig az előző órákat, akár fél napot, ketten a gáton. Apa csak asszisztált, vizet hozott, biztatott, a vajúdó kedvese kezét fogta közben. Próbálunk figyelni mindenre, hogy valahogyan hasznossá tegyük magunkat, ha már ott vagyunk „láb alatt”. Ne tébláboljunk, mint egy fölösleges mellékszereplő. A testi-lelki támogatás fontos nekik, jobban, mint gondolnánk. 

Háromszor láttam a csodát. És tudom, hogy jól tettem, hogy jelen voltam, hogy ott voltam vele, velük. A jelenléttel lélekben az apa is részt vesz a szülésben, és ez örök élmény és erős kapocs.