Viszlai József: “Közösen teremtettek maguknak egy világot”

Akt.:
Viszlai József
Viszlai József
Miskolc – Szeretnek Miskolc! – A város mint művészeti helyszín. Dolgozik az emlékezet.

Artmagazin loves Miskolc – az Artmagazin és baráti köre május 23-án egész napos művészettörténeti vezetett túrával mutatja majd ki Miskolc iránt érzett szeretetét. A program része az Off Biennálénak, amely országszerte sokszínű programokkal segít érthetőbbé, élvezetesebbé tenni a kortárs művészettel való találkozást, a lehető legszélesebb közönség számára.

A miskolci programban a városról mint művészeti helyszínről beszélgetnek a meghívottak és az érdeklődők. Az offbiennale.hu oldal a résztvevők között említi Viszlai József építészt, akivel lapunk is beszélgetett erről a témáról.

Az interjúban négy helyszín kapott hangsúlyt – elsősorban a múltban betöltött szerepük miatt, hiszen ma már nem is léteznek, vagy ha igen, a változás hatalmas. Az ezekről elhangzottakat idézzük összeállításunkban.

Művészklub

(a Miskolci Galériában működött, amíg a galériának a Déryné utcai épület adott otthont. Helyén ma a Kamaraszínház és a Játékszín található):

Viszlai József: Mindmáig fogalom számomra. Amíg nem atomizálódtak és magányosodtak el az alkotó emberek, esténként együtt voltak itt a hírlapírók, színészek, építészek, képzőművészek. Estig az Északtervben dolgoztunk, aztán építész barátaimmal vagy a mesteremmel benéztünk a Művészklubba. Bár semmivel nem volt egzisztenciálisan stabilabb helyzetben az akkori művésztársadalom, mégis pezsgő közélet zajlott itt. Értelmiségi lét volt ez, szellemileg intenzív, bár egy kissé önsorsrontó életforma. De hát melyik műfaj nem ilyen? Nem számított, ki melyik műfajban alkotott. Bejárt ide a kritikus Horpácsi Sándor, aki középiskolai magyar-történelem szakos tanárként „bevezetett” a progresszív irodalomba. Számomra sokat jelentett Pető János festőművész és grafikus (két évig jártam a rajzkörébe). Keveset beszélt, de a hallgatása is nagyon beszédes volt. A nyolcvanas évek közepén járunk, amikor már lehetett érezni valamit a levegőben, ami ’89–90-ben be is következett. Az ilyen együttlétek ma elképzelhetetlenek. Az utóbbi időkben a Feledy-házban előadások és beszélgetések formájában igyekszünk számba venni, mi minden történt azóta, és mi van ma. Ez szerintem nagyon fontos, de remélem, csak a kezdete az elmúlt 25 év feldolgozásának.

Északterv

(az 1950-ben Miskolcterv néven alapított tervező vállalata a kor fontos alkotó műhelye volt):

Viszlai József: Az Északtervben Bodonyi Csaba műtermében kezdtem el dolgozni, ez a munkakapcsolat több mint 10 évig tartott. A nálam 4–5 évvel idősebb generációhoz tartozó építészek együtt érkeztek a hetvenes években Miskolcra, közösen teremtettek maguknak egy világot. Ez volt a Miskolci Építész Műhely, amelynek mesterei Bodonyi Csaba és Ferencz István voltak. Volt elég hitük és lendületük ahhoz, hogy ne adják fel és a város fogadókész volt erre. Ritkán említik a témáról beszélve Kerepesi Ferencet, aki több mint 20 éven keresztül vezette az Északtervet és fontos szerepe volt abban, hogy ez a Műhely létrejöhetett. Kitűnő ember volt. Ahogyan Horváth István főmérnök urunk is, aki olyan épületeket hagyott örökül a városnak, mint a sportcsarnok, a Centrum Áruház, a Tapolcai Strand bejárati épülete.

Az Északterv nemcsak egy 400 fős tervező vállalat, hanem egy fontos alkotó közösség volt.

Kollektív Ház

(épült Miskolcon a Győri kapuban 1978–79-ben Bodonyi Csaba építész tervei alapján, a miskolci Építész Műhelyhez tartozó fiatal építészek kezdeményezésére. Máig is a közösségi életforma egyik legsikeresebb hazai és európai példájaként említik):

Viszlai József: Számomra a Kollektív Ház összekötő kapocs volt a szülővárosom, Miskolc és a Budapesti Műszaki Egyetem Építész karán töltött egyetemi éveim alatt. Már az építész kar Bercsényi Kollégiumában a 80-as években mindennel foglalkoztunk a tanuláson kívül, többek között folyóiratok szerkesztésével, kiállítások rendezésével, vagy ha a visegrádi táborokra gondolok, ahol Makovecz Imre vezetésével az elhagyott kőbányában építettünk kőből, fából a saját képünkre formálva. Ez az időszak egy nagyon izgalmas időszak volt: az építészetben megkérdőjeleződtek a modern építészet dogmatikus alapelemei, egy posztmodern építészet volt kialakulóban. Ugyanakkor a képzőművészetben pedig felerősödtek a neomodern , avantgarde tendenciák. A zenében az úgynevezett „újhullám”-ot képviselve az Európa Kiadó, a Beatrice, a Bizottság, a Balaton együttesek. Ezek az új építészeti, képzőművészeti, zenei kísérletek nemcsak a fent említett budapesti helyszíneken, hanem a frissen megépült Kollektív Házban is teret kaptak. 1983-ban, amikor a diplomavédés után elkezdtem dolgozni a Miskolci Műhelyben (Északterv – E iroda) és beköltöztem a Kollektív Házba, még intenzíven működtek a kollektív műtermek, és „zajlott az élet”. Évek múltával a gyerekek vették birtokukba a kollektív műtermeket, mi beszorultunk az Északtervbe vagy „második munkahelyünkbe”, a lakásunkba. Ez a helyzet az Északterv megszűnése után, a 90-es évektől kezdve csak fokozódott. Mára szinte teljesen kicserélődtek a lakók, a „házalapítók” néhányan élnek itt. Talán ez természetes is lehet, hiszen a ház tervezője, Bodonyi Csaba már úgy gondolta a tervezés idején is, hogy ez az épület csak egy átmeneti időszak térigényeit fogalmazhatja meg a lakóik életében. Jönnie kellett volna az új generációknak. De mint sok más dolog az elmúlt 25 évben, ez sem így történt.

Vasgyár

Viszlai József: Valamikor az volt a „kályha a lakásban” – a városban. Ez a kályha mára kihűlt. Egykor a munkája révén minden harmadik miskolci kötődött a gyárhoz. Ez a kor elmúlt. Jó pár éve, amikor Műszakváltás címmel tartottak itt kulturális rendezvényeket, két koncert között végigbóklásztam a gyárat, fotózgattam, mindaddig, amíg az ukrán-magyar biztonsági szolgálat meg nem állított és vissza nem fordított. Úgy hallottam, hogy az ilyen múltidéző vasgyári séták – a városlakók számára – ma már teljesen lehetetlenek. Pedig ezek a séták nagyon tanulságosak és fontosak lennének. Építészettörténeti és ipartörténeti szempontból is igazi kuriózumnak számító épületek, épületegyüttesek találhatók a gyár területén, melyek műemléki, de várostörténeti védelmet is kellene hogy kapjanak. Nemcsak én, de nagyon sok építész kollégám, egyetemi hallgatók keressük a megoldást ezen értékek hasznosítása megmentésének módjaira. A meglevő ipari csarnokokba közösségi funkciókat, rekreaciós létesítményeket terveznek (uszoda, tornaterem, koncerttermek, kiállítótermek), akár lakáscélú felhasználás is lehetséges. De ezek a tervek és gondolatok mindmáig papíron maradtak. Csak elszalasztott lehetőségekről tudok beszélni. Tíz éve vagyunk az Európai Unió tagjai. Környezetvédelemre, elhagyott ipartelepek rehabilitációjára az unió más országaiban óriási pályázati pénzeket használtak fel. Nem tudom, Magyarországon ilyen címszó alatt használtak-e fel forrásokat, pályázati lehetőségeket. Sajnos, azt hiszem, hogy a válasz nemleges. Amit óriási mulasztásnak tartok (ugyanis nagy valószínűséggel ezeket a pályázatokat már az unió lezárta, és nem nagyon hiszem, hogy újra fogja nyitni). Pedig az építészeti szakirodalomban számos kitűnő példát találunk az elmúlt évtizedekből környezetvédelemre, tájvédelemre, iparitáj-rehabilitációra. Mi még ott tartunk , hogy a teljes egykori Lenin Kohászati Művek kis városi területe egy helyrajzi számon szerepel, több mint száz tulajdonossal. A tulajdonviszonyok rendezése nélkül nemcsak a nagyon komoly környezet-, talajszennyezést nem lehet megszüntetni. Arról nem is beszélve, hogy a teljes terület infrastruktúráját újra kellene gondolni, enélkül a további fejlesztések elképzelhetetlenek. Itt tartunk 2015-ben. „Az idő nem nekünk dolgozik, csak megöregít” – hogy idézzem Nagy Ferót és a Beatrice együttest, az 1980-as évek elejéről.

– Bujdos Attila –








hirdetés