Viszek virágot

Nehéz lesz a meghitt emlékezés. Fejemben még az előző évek képei: viráglopás a sírokról, bosszúság a parkolóhiány miatt, zajos népünnepély a sírok körül.
Hegyi Erika jegyzete

Szeretném majd elfeledni az előző esti Halloween-parti zajos boszorkányait, gonoszul vigyorgó ördögeit, balszerencsét hozó fekete macskáit. Nem szeretnék emlékezni a virágpiac forgatagára, a hulló krizantémszirmokra, az árusok pénztől duzzadó zsebeire. Feledném a mécses, a fenyőgally, az apróvirág árát, a tülekedést a buszon, ahol kétségbeesett igyekezettel próbálta meg ki-ki a saját csokrát védeni.

Nehéz lesz a meghitt emlékezés. Fejemben még az előző évek képei: viráglopás a sírokról, bosszúság a parkolóhiány miatt, zajos népünnepély a sírok körül („jó ez a nap, legalább összejön a család!”), mérges anyukák szidalmai a neveletlen gyerek miatt, aki cseppet sem érzi át az ünnep lényegét.

Pedig csak rá szeretnék gondolni, amikor meggyújtom a gyertyát. Rá, akit szerettem, aki után üresség maradt, aki már csak a fényképről mosolyog felém, aki nem kérdezi többé: hát megjöttél? Aggódtam érted.

Ott leszek majd, viszek virágot is, mint mások, váltok szót a rokonokkal, ismerősökkel, mérgelődöm, hogy a temető kapujában miért árulnak kalácsot, de nem ez lesz a csendes emlékezés napja. Visszamegyek majd másnap a virágdíszes temetőbe, gyertyát is viszek, és megkérdezem tőle: mondd csak, nincs ott túl sötét? Nincs ott túl hideg?

Hegyi Erika








hirdet�s