Verseket úgy kell olvasni, mint mézet enni: kiskanállal, nehogy versmérgezést kapjunk

Akt.:
Fecske Csaba
Fecske Csaba - © Fotó: Ádám János
Miskolc – Fecske Csaba úgy érzi, kiűzetett a fiatalság édenkertjéből. Új kötetének címe: Kiűzetés. Interjú: Fecske Csaba költővel, íróval.

A 70 éves költő-író számvetést készített munkásságáról. Verseskötetbe gyűjtötte eddigi legjobb írásait, mert szeretett volna nyomot hagyni az időben, a világban. Úgy fogalmazott: behordta a termést a csűrbe.

Ez az év csupa évforduló. Az idén 70 éves, 40 éve jelent meg az első könyve, legújabb verseskötetében az elmúlt 20 év terméséből válogatott. Születésnapi kötetnek szánta a Kiűzetést?

Inkább számvetésnek mondanám. Az csak a véletlen műve, hogy a könyv megjelenése majdnem egybeesett a 70. születésnapommal. Az ember ilyenkor számvetést készít eddigi munkásságáról. Igyekszik begyűjteni a legjobb írásokat, valamiképp nyomot hagyni az időben, a világban. Negyven éve publikálok, de írni már több mint 60 éve írok. Hat-hét­éves koromban kezdtem ezt a mesterséget, vagy inkább hobbit. De a pályámat valóban 40 évesnek gondolom.

Úgy tudom, más tervei is vannak még erre az évre.

Valóban, idén még két könyvem jelenik meg. Egy meséskönyvem, aminek a címe Nehéz világgá menni, és tervben van az összegyűjtött gyermekverseimet tartalmazó könyvem. Ennek a címe Mindigpalacsinta. Így, egybeírva. Mert mindig nagyon szerettem a palacsintát, mint általában a gyerekek. Főleg a lekvárosat. Ebbe a kötetbe az elmúlt években írt gyerekverseimet gyűjtöttem össze. A csűrbe hordtam a termést. És hát az ember 70 éves korában túlságosan már ne tervezzen, de azért vannak távlati terveim is. Az elmúlt években rengeteg versem gyűlt össze. Olyan versek ezek, amelyek folyóiratokban, újságban megjelentek ugyan, de kötetben nem. Körülbelül 150–200 versről van szó, ezek most különböző dossziékban vannak. Elkezdtem szelektálni, hogy a legközelebbi kötetembe melyik jelenjen meg. Ha lesz még legközelebbi kötetem. Ez lenne a folytatás.

Van, aki segít a versek kiválasztásában, a kötetszerkesztésben?

A barátaimat, ismerőseimet, kritikusokat szoktam megkérni, hogy segítsenek ebben. Néha jó figyelni mások véleményére is. Én egyébként, ha kritikát írnak a könyveimről vagy a verseimről, akkor adok rá, igyekszem azt hasznosítani. Volt egy versem, amit halálra ítéltem, mert nem tetszett, de megmutattam egy barátomnak, Szabó Bogár Imre költőnek. Sajnos, ő már meghalt. Azt mondta: „ó, Csaba, ez egy nagyon jó vers, az egyik legjobb versed!” Erre én: ne mondd már, hát én ezt el akarom dobni. „Nehogy eldobd!” És neki volt igaza, mert beküldtem egy irodalmi pályázatra, és nyertes pályamű lett. Olaszra is lefordították. Úgyhogy néha másokra is jó hallgatni. Azért szoktam mások véleményét kikérni, mert az ember túl közel van önmagához, hogy igazán hitelesen megítélje az írását. Én egyébként mindig kritikus vagyok magammal szemben. Másokkal nem vagyok olyan kegyetlen, mint magammal. Szeretném úgy olvasni a verseimet, hogy azok tetsszenek nekem. De nagyon kevés tetszik. Utólag gyakran megbánom, hogy kiadtam a kezemből. A verseimben nem keresem a hibákat, de megtalálom. Amikor már a megírás pillanatától messzebb van a vers, akkor az ember szinte idegenként tudja megítélni a teljesítményét. Mert amikor megírom, nyilván a világ legjobb versének gondolom, de ez az érzés sajnos hamar elmúlik.

Térjünk vissza a születésnapra! Ahogy visszatekint erre a 70 évre, elégedett önmagával? Elégedett azzal, amit elért?

Abszolút nem. Sokan azt szokták mondani, hogy ha újrakezdhetnék az életüket, mindent ugyanúgy csinálnának. Én azok közé tartozom, akik azt mondják, én másképp csinálnám. Nagyon sok butaságot követtem el. Sok fölösleges kacskaringó volt az életemben, ami elhagyható lett volna. Ezt így megőszülve, bölcsebben látja csak az ember.

Például mit?

Nagyon sok ilyen volt. Faluról kerültem föl Miskolcra, középiskolába. Az iskola egyik legjobb tanulója voltam, nagy becsvágy volt bennem, már akkor is verselgettem, jól sportoltam, jól rajzoltam, és elementáris tudásvágy volt bennem. A szüleim is azt akarták, hogy tanuljak, és én is akartam, de aztán a középiskolában elkanászodtam.

Mit ért ezen?

Sokszor nem mentem iskolába, cigarettáztam, csajoztam, ami bizonyos határig természetes is 14–18 éves korban. De belőlem nagyon rossz gyerek lett. Pedig édesanyám azt mesélte, hogy kicsi koromban pedáns és szófogadó voltam. De amikor kamasz lettem, nagyon elszaladt velem a ló. Bánom, hogy sok keserűséget okoztam a szüleimnek. Nem is azt, hogy rosszul alakult a sorsom, hanem hogy nem teljesítettem be a szüleim elvárásait, reményeit. Pedig ők nagyon nagy jövőt vártak tőlem. Ezt nagyon szégyellem, és nem tudom magamnak megbocsátani. Ha a saját életemet nézem, akkor a csorbát kiköszörültem, mert végül is, ha igaz, amit mondanak, meg amit gondolok magamról, költő lett belőlem. Ez tehát sikerült, és ez sokszor a legmélyebb mélyponton is átsegít. Közölték a verseimet, könyveim jelentek meg, díjakat is kaptam, szóval ezek hízelegtek a hiúságomnak, mintha hájjal kenegettek volna. Történt velem sok jó dolog, de jobb is, szebb is lehetett volna az életem. Nem magam miatt sajnálom, hogy nem sikerült, hanem a szüleim miatt, hogy olyan sok keserűséget, szomorúságot okoztam nekik.

Ők mit szerettek volna?

Szerették volna, ha továbbtanulok. Én magam is szerettem volna egyetemre kerülni, de erre nem volt lehetőségem, mert majdnem kidobtak a középiskolából. A Gábor Áron Kohó- és Öntőipari Technikumba jártam. Azok a tantárgyak, amiket ott tanultunk, nem igazán tetszettek nekem. Én eleve gimnáziumba szerettem volna menni, de édesapám úgy gondolta, hogy jobb a technikum – akkor így hívták szakközépiskolát –, mert az szakmát is ad az ember kezébe, ha nem sikerül az egyetem. És az egyetem nem sikerült, de az én hibámból, mert kettes voltam magatartásból, és az iskola nem javasolhatott a felsőoktatásba.

Milyen szakra jelentkezett volna?

Magyar–filozófia szakra az ELTE-re, az érdekelt volna.

Új verseskötetének a címe Kiűzetés. Nem derűt sugárzó cím.

Valóban. A cím arra utal, hogy az emberiség kiűzetett az édenkertből az első emberpár révén. Én is kiűzettem, vagy mi is, akik már idősebbek vagyunk, kiűzettünk az ifjúság édenkertjéből. Ilyenkor, 70 évesen az ember lassan már az életből is kiűzetik. Persze ez még odébb van. Hogy mennyivel, azt nem tudom, de az ifjúság édenkertjéből mindenképpen kiűzettem. Tehát a bibliai első emberpárra utal a kötetem címe. Jó címnek tartom, bár az egyik ismerősöm azt mondta, hogy nagyon rossz cím. Úgy gondoltam, nincs igaza. Aki elolvassa a kötetet, az vagy igazolja, vagy cáfolja az én véleményemet.

Sok kötete, sok díja van, szép család gyerekekkel, unokákkal. Mégis úgy érzi, hogy kiűzetett?

Úgy érzem. Jönnek a betegségek, a problémák. Hol itt fáj, hol ott fáj. A családomra természetesen büszke vagyok, és nagyon örülök, hogy vannak. Sajnos nemrég, amikor épp betöltöttem a 70. életévemet, családi tragédia történt, hosszú szenvedés után meghalt a feleségem. Ez padlóra vitt, de van egy lányom, egy fiam, és az ő révükön öt unokám, négy fiú és egy kislány. Ez nagy-nagy örömet ad nekem. A sors tulajdonképpen kegyes volt hozzám. Bár 1990-ben féloldali bénult lettem agyembólia következtében, de akkor még nem voltak meg az unokák. Ha akkor feldobom a talpamat – hogy ilyen drasztikusan fejezzem ki magam –, akkor nem érhettem volna meg azt a boldogságot, amit ők okoztak. Úgyhogy hálás vagyok a sorsnak, amiért akkor megkegyelmezett nekem. De életvágy is volt bennem, sokat tettem azért, hogy úgy-ahogy meggyógyuljak. Teljesen nem sikerült, de azért élek. Hálás vagyok a sorsnak, hogy az unokákkal lehetek, akiket imádok.

A rosszban is a jót látja.

Az elmém szerencsére ép maradt, de azt szoktam mondani, hogy hülyének lenni sem rossz. Csak a környezetének nehéz a meghülyült embert elviselni. De ahogy öregszik az ember, a teljesítőképessége egyre csökken, és a becsvágya is. Már nem tartom olyan fontosnak a sikereket, mint korábban. Ez is természetes dolog. De azért még nem gondolom, hogy elvégeztem a munkámat, ami ebben az életben adatott nekem. Új kötetet is forgatok a fejemben, és elkezdtem prózát írni. Bár a feleségem betegsége és halála nagyon visszavetett a munkában, de azért igyekszem.

A kötet ajánlójában az olvasható, hogy lélekben gazdagodva tehetjük le kezünkből ezt a gyűjteményt. Hogyan jut el a vers lélektől lélekig?

Én csak azt tudom, hogy rám milyen hatással vannak a verseim. Néha belelapozok a kötetbe, hogy igazoljam magam. Van, amelyik vers tetszik, de van, amelyik nem. A könyvtárban a bemutatóján tetszettek a közönségnek az elhangzott versek, de ez az előadóknak is köszönhető, Harsányi Attila színművésznek, Vihula Mihajlo gitárművésznek, aki megzenésítette a verseimet, és Filip Gabriella háziasszonynak. Verseskötetet úgy kell olvasni, mint mézet enni. Kiskanállal, olykor csipegetni, hogy ne kapjon versmérgezést az ember. A kérdésére tehát nem tudok válaszolni. A költő szándéka az, hogy mindenkire hasson valamiképpen a verse, a könyve, de hogy sikerült-e, azt nem tudja igazából megítélni.

Ebben a kötetben nincsenek gyerekversek, pedig fontos része a munkásságának.

Igen, számomra valóban nagyon fontosak a gyerekeknek írt versek és mesék, hiszen a munkásságom nagy részét az teszi ki, de úgy gondoltam, hogy ez a kötet csak akkor lehet masszív és koherens, ha gyerekversek és mesék nincsenek benne.

Gyermekverseket és meséket mikor kezdett írni, és miért?

A kézenfekvő válasz az lenne, hogy gyerekkoromban kezdtem, de nem így volt. Mert amikor gyerek voltam, akkor tragikus, halálról, balesetekről szóló verseket írtam. A gyerekversek később jöttek, felnőttként. Akkor, amikor a gyermekeim kicsik voltak. Ők inspiráltak. A nyelvezetük, a viselkedésük. Egész más a világlátásuk, mint a felnőtteké. Aztán az unokáim jelentették ugyanazt az inspirációt. A gyerekek elfogulttá tesznek engem. Ha nem lett volna bennem hajlandóság a költészet iránt, a gyerekek miatt akkor is költővé váltam volna. Annyira szerettem őket, olyan sokat adtak nekem, hogy eleve költészetre inspiráltak volna. De már az unokák is megnőttek. A legidősebb 21 éves, a legfiatalabb 11. Amíg kicsik, addig tündériek, akkor még jönnek a nagyapához. De aztán mennek csajozni, a barátokkal bulizni.

A verseiben felbukkannak a szülőföld, Szögliget emlékei. Mit adott önnek Szögliget, a család?

A költészetem tulajdonképpen a szülőföldből táplálkozik. Direkt vagy indirekt módon Szögliget, a szülőfalum szinte minden versemben benne van. Ez természetes is, hiszen ott éltem 14 éves koromig, ez a legszebb és legfontosabb időszak az ember életében. Megtanulja a nyelvet, a világban való tájékozódást, 14 éves korunkig szerezzük a legtöbb ismeretet. Szögliget nagy hatással volt rám, de ma már nem tudnék ott élni. Hiányozna az a kulturális közeg, ami Miskolcon körülvesz. Bár rajongásig szeretem Szögligetet, el is látogatok oda néha, de már nem olyan gyakran, mint amikor még éltek a szüleim.

Mit kívánna születésnapjára? Azért mégiscsak szülinapos.

Mit kívánnék? Egészséget. Magamnak és mindenkinek, akiket szeretek és ismerek. Az ember csak közhelyeket tud ilyenkor mondani. Nagy László úgy fogalmazott: „puszilom az utókort, ha még lesz arca az emberiségnek”. De nem akarom elvenni tőle ezt a mondatot. Életkedvet kívánnék még. Ez fontos, mert engem az tartott életben, hogy volt kedvem az élethez. De ahogy öregszik az ember, ez az életkedv egyre halványodik, egyre csökken. Az is jó lenne, ha a becsvágyam megmaradna, hogy tudjak még érdemleges dolgokat írni. És sikerüljön az unokáim élete.

Hegyi Erika


Névjegy: Fecske Csaba

1948. március 10-én született Szögligeten. Első verseskötete 1978-ban jelent meg Arcok holdudvara címmel. Azóta számos könyve látott napvilágot: versek, mesék, gyermekversek. Legutóbb 2016-ban jelent meg verseskönyve Szárnyaim nőnének címmel. Az Alföldtől a Vigíliáig csaknem valamennyi irodalmi folyóiratban jelentek meg írásai, számos versét megzenésítették. Fecske Csaba József Attila-díjas író, költő, Miskolc Szabó Lőrinc-díjjal honorálta munkásságát, a megye Alkotói Díjban részesítette, szülőfaluja díszpolgára. Tagja a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének.