Hajrá magyarok!

Akt.:
Az elmúlt napokban rég nem tapasztalt örömteli felbolydulásnak lehettünk részesei a fociválogatott szereplése jóvoltából. Olyanok is képernyő elé ültek, akik nincsenek oda a fociért, vagy más sportágakat követnek, amikben sikeresebbek vagyunk/voltunk, vagy általában nem is érdekli őket a sport. Boda-Ujlaky Judit írása.

Sokszor éri az a kritika a focit és a focistákat, hogy nemcsak a hétköznapi emberekhez, de más sportolókhoz képest is túl vannak fizetve, túl vannak sztárolva, még a legnagyobb játékosok teljesítménye sem ér annyit, mint amit kapnak érte akár társadalmi megbecsülés szempontjából, akár financiális téren.

A futball külön univerzum, más szabályok vonatkoznak rá, mint más sportokra, lehet, hogy fáj, lehet, hogy igazságtalan, de ettől ez még így marad. A foci különleges szerepet tölt be a világ szinte minden modern társadalmában, ez a sport hat a leginkább a társadalmakra és erre hatnak a leghamarabb a társadalmi változások.

A futball külön univerzum, más szabályok vonatkoznak rá, mint más sportokra…

Úgy tűnik, hogy a válogatott szereplése különlegesen sok embert és őrületes érzelmeket mozgósított. Ám ez ugyanaz a nemzet, amelyik éveken, évtizedeken át asszisztálta végig, hogyan magyarázkodnak neki arról, hogy miért esnek ki klubcsapataink és a válogatott a miénknél sokkal rosszabb háttérrel rendelkező országok ellen vívott küzdelmek során az európai kupákból, miért nem sikeresek a válogatott selejtező mérkőzések.

Arról, hogy topcsapatok azért azok, mert sokat invesztálnak a fociba, a többiek, akiktől kikapunk, „sötét lovak” és a kudarc ugyan nem volt kódolható, mégis egy természetes, szerencsétlen véletlen következménye. Az ilyen helyzetek által kiváltott érzelmek nem azok a fajták, amik miatt utcára megy a tömeg és várja a következő meccseket. A megélt kollektív érzelmek természete nem engedi láttatni, hogy ez ugyanannyi embert érint és ugyanannyira fontos, mint a mostani sikerek. A magyarokat külföldön mind a mai napig Puskással, az aranycsapattal azonosítják és ez a nemzeti identitásunk fontos eleme.

A válogatott mindig más, mint a klubfoci – persze ez utóbbiban történik a lényegi edzésmunka, de másképp képes érzelmeket megmozgatni. Egyrészt a kormány mindent megtesz azért, hogy a patrotista meta-narratívát (azon megnyilvánulások összességét, amelyek meghatározzák, hogyan kell érezzünk, gondolkodjunk és beszéljünk a körülöttünk és a hazánkban zajló eseményekről, amennyiben magyarként kívánjuk meghatározni önmagunkat) megtámogassa sportsikerekkel, és főként az azok révén megélt kollektív pozitív érzelmekkel, ezzel erősítve, legitimálva a közbeszédet.

Másrészt a saját himnuszunkat – az egyéni sportoktól eltérően – előre hallva sokkal könnyebb a „magyar identitásunkat” előtérbe helyezni, arra figyelve értelmezni a körülöttünk zajló eseményeket. A nagy válogatott tornákon akármelyik ország csapata lehet ellenfél, kevés kivételtől eltekintve nincs kitüntetett szerepe a csapatok-nemzetek közötti viszályoknak, nem úgy, mint a klubfutballban, ahol ez utóbbi is jelentős identitás-szervező erő.

A válogatott meccsek jobban hívják a tiszta pozitív érzelmeket, mert ellenfél van, nem ellenség. Lényegében, más okozta az EB kapcsán megjelenő érzelmek pozitivitását és más az erősségét. Másképp, kevésbé az örömre fókuszálva zajlott volna a torna, ha Romániával vagy Szlovákiával sorsoltak volna egy csoportba és más erősséggel, ha nem éljük át előzőleg évtizedeken át a válogatott szégyenét.

– A szerző sportpszichológus, egyetemi adjunktus –