Az emlékezés margójára

Akt.:
"Azután eltemetjük őket, és november elején nagy koszorút viszünk nekik és csillogó, fénylő mécsest."
"Azután eltemetjük őket, és november elején nagy koszorút viszünk nekik és csillogó, fénylő mécsest."
November elején hagyományosan megemlékezünk elhunyt szeretteinkről. Tömött sorokban várakoznak az emlékezni vágyók a temetők előtt, az összes síremléken mécsesek, virágok díszelegnek, és az otthonokban is talán gyakrabban gyúl meg a gyertya. Dr. Dallos Csaba írása.

Nyár végén meghalt egy barátom, aki tanítványom volt az egyetemen. Fiatal nő volt, és hosszú, igazságtalan harcot veszített el a rákkal szemben. Mostanában sokat gondolok rá. A búcsúszertartásán azt mondta a Láma – buddhista szertartás szerint búcsúztattuk ugyanis –, hogy akkor segítünk neki (a lelkének), akkor tudunk neki még most is adni valamit, ha pozitív gondolatokkal engedjük őt útjára. Azt mondta, úgy kell rá gondolnunk, mintha egy messzi, számunkra elérhetetlen, de számára kellemes, megnyugvást adó helyre került volna. Ő már valahol máshol van, és az én jelenlegi érzéseim csak kihunyó sóhajok talán a számára. Neki nincs síremléke, hamvait szétszórták, és ott köszöntünk el tőle, egy ligetben.

A halála kapcsán az jut eszembe, vajon elégszer felhívtam-e őt. Vajon tudta-e, mennyire kedvelem. Elégszer kérdeztem meg tőle, amíg beteg volt, hogy érzi magát? Arra is gondolok, milyen jó, hogy áthívtam őt és sajtot ettünk együtt, meg sokadszor rövidebbre vágtuk együtt az egyik díjnyertes filmjét, azt pedig bánom, hogy nem mentünk át újévet köszönteni, pedig hívott. Nem az jut eszembe, hogy úgy vennék egy csokor virágot és a sírjára fektetném. Tudom, őt nem is érdekelné, sőt, pazarlásnak tartaná azt a sok elvágott szárú virágot.

A halál és az emlékezés számomra az életről szól. Arról gondolkodom, hogy az időt, amit én kaptam, sikerül-e majd úgy megtöltenem, hogy ha majd nekem is egy messzi, az itteniek számára elérhetetlen helyre kell távoznom, akkor meg tudjak békélni vele. Amikor a barátomra gondolok, az jut eszembe, hogy hogyan tanítottam filmezni. Hogy milyen volt együtt sompálinkát inni, és az, hogy mennyire szerette a kókusztekercset.

Én sokat, az hiszem, a többségnél többet foglalkozom a halállal, mert rákbetegségben érintett emberek történeteivel dolgozom. Számomra a halál azt jelenti, hogy egyszer majd tovább kell lépnem. A halál azt jelenti, hogy mennyi mindent szeretnék még megvalósítani. A halál azt jelenti, hogy nincs végtelen időm és nincs végtelen lehetőségem. A halál azt jelenti, hogy értékén tartok számon mindent. Hogy most csókolom meg, akit szeretek, hogy most olvasom el a könyvet, most mondom el neki, hogy mennyire jó, hogy a barátom, most ejtőernyőzöm és most készítem el a bennem élő filmeket.

Elszomorít, amikor azt látom, a haldoklás és a halál mennyire elszeparált, sterilizált részévé válik az életnek. Bánt, hogy kórházi ágyakban, egyedül halnak meg emberek, és az is bánt, sokszor nincs kinek elmondaniuk, mennyire félnek attól, hogy hová is kell valójában továbblépni. Túlságosan távol löki tőlünk őket a félelem a saját halálunktól. De én nem akarok félni. Mindenkinek jobb, ha tőlünk távol, kórházban és rendezett körülmények között halnak meg. Tényleg mindenkinek jobb? Azután eltemetjük őket, és november elején nagy koszorút viszünk nekik és csillogó, fénylő mécsest. Pedig a mécsesbe is csak belőlünk kerül a fény.

Én valami nagy egységben, a világegyetem nagy egységében hiszek. Azt gondolom, hogy a halál egy állapotváltozás, visszatérés a nagy egységbe. Annak tudatával élek, hogy minden a világon az örök visszatérés mítoszáról szól. Mindig, minden, mindenkor, ugyanabba forog vissza.

Minden reggel azzal a kiskanállal teszem a cukrot a kávémba, amit tőle kaptam, és örülök, hogy valamit taníthattam neki. Amikor búcsúztattuk, kóbor kutyák futkároztak a megrendült tömegben, boldogan csaholtak és nagyon-nagyon éltek. Ez tetszett volna neki.

– Szerzőnk antropológus, egyetemi oktató –



Sporthírek