A nagyérdemű

Van az a bizsergő érzés ott gyomortájékon, ami előjön szerelemérzéskor, meg (ritkán) valami különleges élmény hatására. Kérges lelkű felnőtté váltam, le is mondtam már róla, úgyhogy most egészen váratlanul kapott el, olyannyira hirtelen, hogy nem is tudtam, hogyan reagáljak. Az I Musici di Roma koncertjén tört rám, lesből támadva. De nem a hallott zenétől, hanem a miskolci közönség hatására. Bősze Ádám írása.

Amikor a klasszikus zene, azon belül is az opera haláláról beszélnek, amikor sokan sopánkodnak a kultúra jövője miatt, akkor egészen meglepő az a fajta lelkesedés, jelen esetben az Operafesztivállal való együtt lélegzés, amit itt tapasztaltam. Nekem ne mondja senki, hogy egy kortárs opera, egy úgymond szimfonikus installáció, vagy éppen egy kamarazenekar, legyen bármilyen jó nevű is, nemzetközi szinten is egyedi lelkesedést vált ki a publikumból! Ehhez különleges érzékenység, értő fül, nyitott szellemvilág és legfőképpen akarat kell. Talán csak Amerikában jellemző, hogy az emberek a pénzükért egyszerűen jól akarják érezni magukat. Ott viszont gyakran panaszkodnak a felkészületlen hallgatóságra.

Vegyük például az ősbemutatót, Mátyássy Szabolcs „Scaevola” című operájának premierjét (a cikk írásakor a másik kortárs magyar operának, Gyöngyösi Levente zenés színpadi művének, illetve Girolamo Deraco Phone’ című darabjának első előadása még hátravan). Az még hagyján, hogy az egyik hajnalon, amikor hosszas kutatás után rátaláltam egy éjjel-nappali hamburgerezőre, bent éppen erről beszélgettek, de még a villamoson is el lehetett kapni egy-egy „szcévolát”, „szkaevolát”, kinek éppen hogy jutott eszébe kimondani a címet. Maga a darab, melynek első részét láttam, rászolgált arra, hogy előtte és utána is beszéd tárgya legyen, hiszen Mátyássy fogyasztható, pontosabban könnyen befogadható zenét írt. A szövegkönyv, Janik László munkája, kellően drámai, feszültséggel teli „alapot” adott a kifejező zenének: a Bach-­motettaszerű nyitókórus, Mirella érzéki áriája (énekelte Horti Lilla) mind nyílt színi tapsot hoztak volna, ha a szerző és az előadó (Sándor Szabolcs vezényelte az értőn játszó Miskolci Szimfonikus Zenekart) lehetőséget adott volna rá. Noha nem volt ilyen, mégis érezni lehetett a Nemzeti Színházban, hogy ez a közönség képes lehet erre, tapsolna, tapsolna, de a mű és az előadók iránti tiszteletből fakadóan mégsem teszi.

Vagy vegyünk egy másik eseményt, Giuseppe Nicolò gramofongyűjteményének bemutatóját. Hétköznap délutánonként, amikor az embernek nyilvánvalóan ezernyi dolga lenne, mindig összejött 20-30 ember, hogy például Caruso hangját meghallgassa, hogy részt vegyen egy nyereményjátékban, vagy éppen, hogy csak gyönyörködjön azokban a szerkezetekben, amelyekből ehhez hasonló gyűjteményt bajosan láthat a jövőben. Találkoztam olyannal is, aki Győrből jár ide 16 éve, de volt, aki bevallotta, soha nem járt még színházban.

Nos, hogy ne kerülgessem a forró kását, ki kell mondjam: le a kalappal a Bartók Plusz Operafesztivál közönsége előtt! A jelenlévők lelkesedése, aktív gondolkodása, érzékeny figyelme elismerésre méltó. Az ő támogatásuk nélkül üres, holt térben halt volna el a ragyogó előadások hangja. Szerencsére erről szó sem volt az elmúlt héten, úgyhogy a miskolciakat ettől fogva nevezze csak mindenki bátran nagyérdeműnek, mert hogy ők erre rászolgáltak.

– Bősze Ádám –








hirdet�s