Varázsszavak a kiállításon. Azaz milyenek a képek egy liánon lógva?

Akt.:
Éliás István: A diákok hamar megérezték, hogy partnerként fordulok feléjük
Éliás István: A diákok hamar megérezték, hogy partnerként fordulok feléjük - © Fotó: Kozma István
Miskolc – Amikor elkezdte, nem tudta, hogy mi ez. Mára fontos részévé vált a múzeumi munkának. Interjú Éliás István művészet- és múzeumpedagógussal, kurátorral.

A Miskolci Múzeumpedagógiai Műhely, azaz Mi-Mú-Mű 2001-ben alakult meg a Miskolci Galériában, néhány frissen végzett múzeumpedagógus alapította. Dobrik István, a Miskolci Galéria akkori igazgatója látott benne fantáziát: így kezdtek el dolgozni. Először csak főállásuk mellett, szabadidejük terhére. Aztán a múzeumpedagógia egyre nagyobb teret kapott, Éliás István 2010-ben munkatársa lett a galériának, azaz a két intézmény összevonásával a Herman Ottó Múzeumnak. Mostanáig, amikor úgy döntött, Debrecenben folytatja tovább.

Nem könnyű elhagyni azt, amit felépítettem, de néha jólesik váltani.” Éliás István

Hogyan lesz valakiből múzeumpedagógus?

Éliás István: Földrajz–rajz szakos tanárként végeztem Szegeden, és utána iratkoztam be az iparművészeti főiskola képzésére. Ez a művészettörténetre és múzeumpedagógiára épülő szakirány korábban nem létezett, mintájára indultak hasonló szakok az országban. Hároméves képzés volt, akkor még én sem tudtam, hogy pontosan mi az a múzeumpedagógia. Budapesti múzeumokban voltak a gyakorlati helyeink, izgalmasnak tűnt, eltökéltem, hogy szeretném ezt a fajta munkát csinálni, csak azt nem tudtam még, hogy hogyan.

Mi volt, ami vonzotta benne?

Éliás István: Mindig is érdekelt a pedagógia sokfélesége, hogy melyik módszerrel mikor érdemes a különböző korosztályokhoz fordulni, hogy mi tudja igazán segíteni őket a tanulásban. Rajztanárként addig is vittem a gyerekeket múzeumba, ekkortól pedig úgy gondoltam, hogy a múzeumpedagógia még több pluszt adhat, amivel érdemes komolyabban foglalkozni. Nagyon kezdeti állapotban volt akkor a szakma, és nagyon izgalmas, hogy az elmúlt tizenöt-közel húsz év alatt mennyit fejlődött, és bizonyította, hogy helye van a képzésekben.

Térjünk vissza 2001-hez! Tanári munkájuk mellett szinte szabadidejükben kezdték el. Mik voltak akkor az elvárásaik?

Éliás István: Hétvégére, esetleg délutánra tudtuk a foglalkozásokat szervezni. A cél az volt, hogy a részt vevő gyerekek megismerjék a kortárs művészetet. Sokféle próbálkozás után, 2004-ben Tuczai Rita kolléganőmmel elindítottuk a Mesterkedő sorozatot. Ez már folyamatosan, kéthetente jelentkező foglalkozás volt, és tíz éven át tartott a Miskolci Galéria kiállítóterében. A programon főleg kisiskolások vettek részt. Az adott kiállításokon problémák felvetésével inspiráltuk a gyerekeket, és annak kapcsán megalkották a maguk kis őszinte vizuális reflexióit a látottakra, hallottakra. Ez később is varázsszó volt már a Nagy Kunszt programunknál, hagyni és nem befolyásolni a szabad gondolkodást, véleményalkotást, mert bennünket nem köt az iskolákban megkerülhetetlen, homogén végeredmény.

Mondja, tíz éven át tartottak ezek a foglalkozások, ez több kisiskolás generációt jelent. Érezhető a hatás?

Éliás István: Az volt a szándékunk, hogy ne idegenkedjenek ettől a műfajtól, és az élet természetes részének tekintsék. Többektől visszahallom, hogy azoknak, akik hosszabb ideig jártak, ma sem „rémisztő” a galéria, bejárnak, kedvelik. Kézzelfoghatóbb a hatása a középiskolásoknál, jöttek és közösségi szolgálatot teljesítettek, benne voltak a Nagy Kunszt építésében, látszott, hogy ez számukra érdekes és izgalmas. És van olyan diák, aki már egyetemistaként tért vissza. Kisdiákként járt a Nagy Kunszt valamelyik foglalkozásán, mondta, olyannyira megfogta, hogy szeretne diplomamunkájában ezzel foglalkozni. De a hatás hosszú folyamat. A kortárs képzőművészetet nem oktatják az iskolában, nem jut el könnyen az emberekhez, mert menni kellene érte, és ez nem annyira szokás. Sok az előítélet a műfajjal szemben, pedig nem kellene, hogy így legyen, mert nekünk, rólunk és igencsak közérthető módon szól.

Többször szóba került: Nagy Kunszt. Mesélne róla?

Éliás István: Ez volt az újabb fordulópont. 2008-ban hoztuk létre a programsorozatot Tuczai Ritával és a galéria akkori igazgatójával, Bán Andrással, hogy tovább terjesszük az elkezdett munkát: iskolai keretek között próbáltuk a diákokat bevonni. Sokat segített, hogy ekkorra már nyitott a múzeumi szakma, így az iskolákkal is szoros együttműködést lehetett kialakítani. A Nagy Kunszt Kortárs Képzőművészeti Tanulmányi Múzeum speciális kiállítások készítéséből áll. Elég ritka egyébként, hogy kortárs művészek alkotásait tematikusan rendezzék egybe. Ráadásul ezeket a témákat olyan szempontok alapján választottuk, hogy érdekelje azt a korosztályt, akinek szántuk. Nagyon figyeltünk arra, hogy aktív és elismert művészeket vonjuk be a munkába, és figyeltünk arra is, hogy a környezetünkből is válasszunk alkotókat. Több Munkácsy-díjassal dolgoztunk együtt, többen állítottak ki a Képzőművészeti Egyetem tanárai közül, és volt, hogy az az Asztalos Zsolt vagy Várnai Gyula készített nekünk munkát, aki ugyanakkor a Velencei Biennálén képviselte, képviseli hazánkat. A művészek örömmel csatlakoztak az egyedi megközelítés miatt.

Milyen témákra fűzték fel a kiállításokat?

Éliás István: Sokfélék voltak, a legelsőn például maga a művész. Miért szerepelteti saját magát az alkotásán, milyen a kortárs művész maga? Most legutóbb az utazás volt a téma, annak sokféle értelmében. Többféle utat járunk, szellemit vagy fizikait, kereshetjük az utunkat, sodródhatunk az árral. Az alkotások igen aktuális társadalmi kérdéseket is érintettek, mint a migráció vagy romaügy. Egyik címünk a Dzsungel volt, amikor olyan művészek műveiből válogattunk, akiknek kifejezésmódja erősen öntörvényű. Nekünk is sok minden belefért: dzsungel­hang, álcaháló, növények, a teremből mászókötelek lógtak liánokként, fel lehetett mászni, és meg lehetett nézni a képeket akár fentről is. A múzeumi ismeretszerzésnek az a hallatlan előnye, hogy komplexen tárja elénk a világot, nem szűkít le csupán egy időszakra, rálátunk a múlton keresztül akár a jövőnkre is, de a mára mindenképpen. A kortárs képzőművészek pedig ebben a korban, közöttünk, velünk élnek, a miénkhez hasonló problémáik vannak, ezekről beszélnek. Sokszor el is hívtuk őket a foglalkozásokra, hogy maguk meséljenek a választott technikákról, vizuális jeleikről és együtt értelmezzék azt a diákokkal.

Hogyan dolgozták fel a látottakat?

Éliás István: Tizenhat Nagy Kunszt kiállítás volt, félévente rendeztünk egyet-egyet. A kezdeti időkben 900-1200 gyerek vett részt kizárólag foglalkozásokon, mert tárlatvezetést soha nem szerveztünk. Egyszerű, vizuális feladatokkal, játékokkal, kis csoportokban, egymás között tárgyalták meg a látottakat, én csak koordináltam. Ez a gyönyörű benne, hogy az inter­pretátor szerepe a koordinációra korlátozódik, csak azokat a helyzeteket uralja, amikor nagyon indokolatlan irányba menne a beszélgetés, mint ami a műalkotásból következik. Egymás között beszélgetnek, vitatkoznak, érvelnek, és közben jól érzik magukat, élményeket szereznek.

Biztos, hogy jól érezték magukat? Manapság nem jellemző a fiatalokra, hogy túl érdeklődőek lennének a kütyükön kívül más iránt… Mennyire vették a lapot a foglalkozásokon?

Éliás István: Abszolút. Akik visszajárók voltak, „csodára” voltak képesek. Akik először jöttek, azok néha idegenkedtek, de mindig izgalmas motivációkat kerestem, és hamar megérezték, hogy partnerként fordulok feléjük. A kisebb csoportokban dolgozás pedig másban segített. Olyanok is megszólalhattak, akik a hangadóktól ritkán tudnak, így mindenkinek megvolt a lehetősége, hogy bekapcsolódjon, megmutatkozzon. Eleinte nagyon sok iskola vett részt a programban, voltak, akik minden új kiállításra eljöttek. Ma az iskolarendszer változásával ez nehezebbé vált, de én nagyon becsülöm azokat a pedagógusokat, akik mindennek ellenére mégis vállalják, mert tudják és értik, hogy ez fontos a gyerekek számára.

A Nagy Kunszt nem csak a nézők körében aratott sikert, számos díjat is kapott. Melyek ezek?

Éliás István: Két nívódíjat kaptunk az évek során. A legelsőt a honlapra és a képző-, zene- és táncművészeti gyermektáborunkra, ami több éven át működött. Kaptunk elismerést művészetpedagógiai konferenciasorozat szervezéséért. A Nagy Kunszt program és a módszertani kézikönyve 2014-ben kapott nívódíjat. Legutolsó, 2016-os díjunk pedig számomra nagyon kedves. Ahogyan az éttermeknél is szokás, inkognitóban jött el a kritikus, nem is tudtam róla. Így választották be a Nőttön-nő tárlatot az ország 10 legjobb kiállítása közé. (Az első a Picasso-kiállítás volt – a szerk.)

Ma már a múzeumpedagógia egyre elfogadottabbá válik. Bármilyen kiállításra ráépíthető?

Éliás István: És rá is építik. A múzeumban őrzött értékek használata nem lehet csak a tudósok privilégiuma. De a múzeumpedagógia nemcsak az oktatásról szól, hanem a kiállításokba beépülő pedagógiai szempontok érvényre jutásáról is, minden látogatói korosztály számára. Egy-egy tartalmat többféle oldalról szerencsés bemutatni, komplex módon. A Nagy Kunszthoz hasonló tanulmányi múzeum azonban nincs máshol. Utaztattuk is kétszer, vendégtárlatként járt Egerben és Nyíregyházán. A kiállítással együtt utazott a módszer, amit az ottani kolléga a saját ötleteivel még tovább gazdagíthatott.

Most már múlt időben beszélhetünk minderről, hiszen április elején itt hagyta a múzeumot, sőt Miskolcot is, hiszen Debrecenben vállal munkát. Miért döntött így?

Éliás István: Nehéz döntés volt, mert nem könnyű elhagyni azt, amit felépítettem, ami már jól működik: de a Nagy Kunszt a városé, a Miskolci Galériáé. Megkerestek Debrecenből, a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központból. Vannak olyan körülmények, amikor jólesik váltani. A helyzetem is megengedi, hogy megtegyem, a gyerekeim már nagyobbak, így apa élhet a szenvedélyének, mert ezt a munkát már szenvedélynek érzem. Örülök, hogy rátaláltam, mondhatjuk úgy, hogy belesodródtam, és mára már nagyon sokféleképpen művelem, mert szakkoordinátorként is dolgozom a Múzeumi Oktatási és Módszertani Központban, tanítom a felnőttoktatásban. Debrecenben nemcsak a művészetpedagógiai munkámra, hanem kurátori tapasztalataimra is számítanak, amiket a Kunsztban alkalmaztam. A MODEM teljesen átalakul, új stáb állt fel és új kihívás lesz számomra a feladat.

Valami hasonlót is tervez, mint a Nagy Kunszt?

Éliás István: Ilyen nem lesz. Most inkább úgy érzem, hogy az egész MODEM egy „nagy kunszt” lesz. Nem csak egy szelete az egésznek, hiszen ezt a módszert minden kiállításban lehet alkalmazni, be lehet építeni. Fontos feladatunk lesz, hogy mit rendelünk a kiállítások mellé, milyen módon segítjük a befogadást, a múzeum igazi közösségi térré válását. A város nagyon számít a MODEM-re, mert indulnak az Európa Kulturális Fővárosa 2023 címért, a pályázatban zászlóshajó lesz az intézmény.

Átveszi Miskolcon valaki a munkáját?

Éliás István: Szerintem múzeumpedagógusnak mindig lennie kell a galériában, de a Nagy Kunszt megszűnt, vége, nincs, aki ezt csinálná azok közül, akik kitalálták. Több éve már egyedül működtettem, persze a kollégák sok-sok segítségével. Arról beszélgettünk, hogy valamilyen formában fenntartják, készülnek majd hasonló projektek, de más néven, másképp.

– Hajdu Mariann –


Névjegy

Éliás István

  • művészet- és múzeumpedagógus, kurátor
  • 1993-ban végzett a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán
  • 2000-ben az Iparművészeti Fő­iskolán (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem)
  • 2001-ben indították el a Miskolci Múzeumpedagógiai Műhelyt a Miskolci Galériában
  • 2008-ban indult a Nagy Kunszt Kortárs Képzőművészeti Tanulmányi Múzeum
  • 2010-től a Herman Ottó Múzeum múzeumpedagógiai osztályvezetője
  • 2017-től Debrecenben a MODEM kurátori csoportvezetője








hirdet�s