„Úgyhogy az adó-vevő berendezést érdemes néha vételre kapcsolni…”

Akt.:
Vida Péter
Vida Péter
Miskolc – Akármerre megy az ember a színházi közegben, lehet tudni, hogy ki volt Miskolcon. Mint Vida Péter. Interjú: Vida Péter színművésszel.

Vida Péter a Thália Színház művésze Miskolcról indult, szülei a mai napig a borsodi megyeszékhely lakói. Péter jó ideje a fővárosban él, ám ha a középiskolai évekről, netán a szerelemről kérdezzük, lázba jön – már amennyire ez egy 40-es férfinak belefér. Egy másik egykori Hermanossal, Juhász-Léhi Istvánnal beszélgetett.

Nagyon érdekelt a színház belülről, és örömmel vettem benne részt.” Vida Péter

Ha visszamegyünk egy kicsit a 80-as évekbe, ez volt a te háromszöged: a Herman Ottó Gimnázium, a Miskolci Nemzeti Színház, és a lánykollégiumban a Kabinet-koncertek. Tartalmas évek voltak?

Vida Péter: Nekem nagyon felszabadító volt a középiskolai létem 1-től 4-ig abból a szempontból, hogy egyrészt az akkori igazgató, Kovács Marianna kifejezetten támogatta, ha valaki valami különlegeset művelt és szállította is az eredményeket, legyen akár sport, matematika, versenyek, diákolimpia, kultúra, színház, zene. Tehát a sokszínűség jegyében, kimondva-kimondatlanul nagyon jó fészek volt a Herman. Másrészt, jó lelkületű emberekkel effektíve kipróbálhattad magadat. Persze, sokféle baromság mellett – ami természetesen az életkorból fakad – 14 és 18 között az ember ugye félig felnőtt, félig gyerek, egy furcsa kettősség jellemzi. De ha valamit komolyan gondol, akkor nagyon elszántan, tűzön-vízen át, iszonyatos hévvel tudja csinálni. Nekem például harmadikban csütörtökönként egyszerre volt énekfakultációm, KRESZ-tanfolyamom meg próbám, és természetesen én próbálni mentem, de KRESZ-ből később levizsgáztam, az énekfakultációból tettem különbözeti vizsgát, Igazgatónőt meghívtam a premierre. Szóval, néha összesűrűsödött a dolog. Az iskola nagyon jó teret biztosított az „Ezek is mi vagyunkkal”, iskolarádió­val, diákigazgató-választással. Hagytak minket a saját kis medrünkben. Az ember a saját kárán tanul a legjobban. Tapasztalja csak meg a gyerek! A Molnár Béla Ifjúsági és Úttörőházban volt ez a Kilátó színpad, ebből nőtte ki magát az Art Stúdió, Lengyel Pál vezetésével. Itt komolyan lehetett és kellett játszani. Megértettük az előadóművész felelősségét. De hát te is ott voltál…

Elég korán a színház stúdiósa lettél. Jól érezted magad?

Vida Péter: A Miskolci Nemzeti Színház indított stúdiót, és lehetett gimnazistaként is jelentkezni. Bozó Andreával, Kancsár Józsival, Vertig Timivel itt ismerkedtünk meg. Felvételt nyertem elsősként, nagypapám boldogan el is rakta az Észak-Magyarországnak azt a cikkét, hogy „a stúdióba jelentkezők közül az egyikük azt mondta” – én voltam az. Gyakorlatilag péntekenként volt képzés: mozgás, beszéd, mesterség; ennek kapcsán bekerültem először a Nagymama című előadásba, aztán a Holdbeli csónakosba. Többek között ezért nem tudtam harmadikban osztálykirándulásra menni, mert abban az időben mind a két nap dupla előadásom volt. Engem nagyon érdekelt a színház belülről, és örömmel vettem benne részt. Egyszerre láthattam diákszínjátszóként az amatőr mozgalmat és stúdiósként a kőszínházi üzemszerű működést.

Haza is tértél a diploma után.

Vida Péter: Nekem nagyon jó és termékeny volt Miskolcra szerződni. Belevetettük magunkat a munkába. Sajnos sok, és évről évre több rossz hírt kap az ember, például legutóbb Csapó Jani bácsi ment el… Látom és emlékszem a korszakokra… 1996-ban sok olyan kollégám lett, akik „kölyökkutya” korom óta ismertek. Felnéztem rájuk gyerekként, aztán kitüntettek a barátságukkal. Akármerre megy az ember a színházi közegben, lehet tudni, hogy ki volt Miskolcon.

Lementem a lelátó alá dohányozni, és akkor ordították, hogy gól.” Vida Péter

Kanyarodjunk még vissza a középiskolához: az akkori gimnáziumi osztálytársaiddal legendás kirándulásokat tettetek.

Vida Péter: Elsőben felmerült, hogy megyünk-e kirándulni, és akkor Gaál Peti osztálytársam elővette a táskájából a véletlenül nála lévő 17 darab térképet. Mi úgy hívtuk magunkat, hogy „A Brigád”. Egy körülbelül tízfős kemény mag. Két év alatt bejártuk úgy a Bükköt, mint a tenyerünket. Harmadiktól elkezdtünk a Magas-Tátrába járni, pénteken mentünk, vasárnap jöttünk. Kint alvásos nagytúrákat tettünk. Természetesen szülők nélkül. De mentünk Tokaj felé is biciklitúrára, ránk esett az eső, ott dideregtünk már nem tudom, hol, valahol Abaújszántónál, és anyukámék megérkeztek meleg teával, mert gondolták, hogy ez az eső bennünket biztos elkapott – ilyen is volt. Meg elsétáltunk Egerszalókra, meg hárman elbicikliztünk Pécsre, meg a Cserehát túránk Szombathelyig tartott, órákig mesélhetnék… De hagytak minket. A középiskolában történt az is, amikor az igazgatónővel egyeztettünk egy pedagógusnapi meglepetést. Beöltöztem pincérnek, lefőztünk hátul kávékat, és ő azt találta ki, hogy azzal lepi meg a kollégáit, hogy a szünetben én odarohantam, felöltöztem, felvettem a hangedlit és mindenkihez udvariasan odamentem és megkérdeztem, hogy „mit hozhatok, kávé, capuccino?” Tudta, hogy a végletes emberekhez végletes a hozzáállás, úgyhogy ő közben azon röhögött, hogy aki engem szeretett, annak ez csodálatos volt, aki meg utált, azt még jobban idegesítette, hogy a Vida viszi neki a kávét. Vagy, emlékszem mindenki azt hitte, hogy diákigazgató akarok lenni, és akkor egy nagy levelet kiraktam fényképpel együtt, hogy miért nem indulok, mert azt láttam és azóta egyre inkább, hogy amikor az emberek valamilyen módon belekeverednek a politikába, nem biztos, hogy ugyanazt az arcukat tudják mutatni, és ezt rögtön akkor kiírtam. Ennek ellenére kaptam egy csomó szavazatot, azt hitték, hogy médiahekk, bár akkor még ezt a kifejezést nem is ismertük.

Az egykori hermanos osztálytársakkal. Vida Péter középen.

Nem volt mindennapi a találkozásod a DVTK-val.

Vida Péter: Amikor a Diósgyőr meccsen nagyon untam magam, lementem a lelátó alá dohányozni, és akkor ordították, hogy gól. Visszarohantam, láttam, hogy 1-0, és vártam, hátha lesz valami, de semmi nem történt. Legközelebb megint lementem dohányozni, rá se gyújtottam és megint hallom, hogy „vaaa”, ordítottak, hogy gól. Rohantam megint vissza mint a vadállat, és ott az egész B-közép látta, hogy a hülye gyerek még sosem volt meccsen, de ha lejár dohányozni, akkor gól van. A második félidő felénél felém fordulva azt skandálták, hogy „Menjél le! Menjél le!”. Azért, hogy hátha lesz egy 3. gól is. Lementem.

Az első szerelem? Emlékszel még?

Vida Péter: Valami táborban ismerkedtünk meg, aztán nagyon romantikusan, leveleztünk. A sportcsarnoknál egyszer találkoztunk, és ott romantikusan sétálgattunk. Megvoltak a rózsaszín levelei is. Annyira, de annyira zavarban tudtam lenni. Természetesen később a diákszínjátszó kapcsán keveredett az ember ebbe-abba, de hát ki nem? A magam részéről azt gondolom, hogy végtelenül tisztességes voltam, de csak azért, mert mindig szerelmes voltam, mint az ágyú, és csak abba az irányba tudtam gondolkodni. Ha nem kaptam vissza, akkor meg szomorú voltam, ergo: nem voltam egy nagy kujon. Mindig vártam, sőt később mások kopogtatták meg a vállamat, hogy „te barom, nem veszed észre, mennyi lehetőséged van?”. De a szerelmes ember egy nevet és arcot vetít maga elé opálosan, ezért nem látja a többieket…, úgyhogy az adó-vevő berendezést érdemes néha vételre kapcsolni… Ez is roppant tanulságos, az élet sok más területén ugyanúgy. Színpadon, közúton, satöbbi, satöbbi. Szép lassan tanulgatja az ember. Most úgy, hogy felnőttként nézi a gyerekeit. Mit fogok én nekik mondani, ha kérdeznek? Szülőként a napi tapasztalás szintjén, a szeretet jegyében tényleg folyamatosan tanulja ezt a „szakmát”.

Milyen terveid vannak?

Vida Péter: Nekem annyira konstans 18 éves koromtól mostanáig a létem, hogy bizonyos szempontból azóta semmi nem történt, másrészről pedig rengeteg minden. Sok tapasztalat, sok varázsos játszótárs, remélem, több és még több lesz. A lehetőségek izgatnak. Szeretném, ha a szülői, családi dolgaim mellett ezek a – szakmai kiteljesedésemet szolgáló – lehetőségek továbbra is megtalálnának.

Juhász-Léhi István


Névjegy: Vida Péter

  • Vida Péter 1973-ban született Miskolcon.
  • Középiskolai tanulmányait a Herman Ottó Gimnáziumban végezte, majd 1991-ben a Térszínházhoz került.
  • A következő évben felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, 1996-tól a Miskolci Nemzeti Színház szerződtette.
  • Aztán Szolnok és a fővárosi Nemzeti Színház következett, 2008-ban visszatért a miskolci deszkákra.
  • 2012-től a Thália Színház tagja.
  • Hallhatjuk a Rádiókabaréban, reggeli műsort vezet, de szinkronizál és tv- és mozi filmekben is feltűnik.
  • Nős, két gyermek édesapja.

Bérgyilkos a barátom

Jó ideje a főváros az otthonod. Hogy érzed magad Budapesten?

Vida Péter: Nagyon jól! A Thália Színházban számítanak rám. Jövőre az első nagyszínpadi bemutatót rendezem, Bérgyilkos a barátom a címe. Ez egy francia komédia, premier október 8-án. Az évad végén pedig a Két úr szolgájának főszerepét, Truffaldinót játszom. Nyáron tévézni is fogok, megy a Rádiókabaré, szinkron, forgatások, igyekszem kihasználni, hogy ha megtalál egy lehetőség, azzal tudjak élni.

A Thália társulatáról, vezetőiről, kollégáimról csak jót tudok mondani, és nagyon jók a nézői visszajelzések. Hála Istennek, jön a közönség a Tháliába!




További hírek a Miskolc hírei kategóriából






hirdetés