Negyedszázados a rendszerváltoztatás. Nem ilyen lovat akartunk? - Interjú: Fazekas Csabával

Miskolc - Siker vagy kudarc? Kidobható-e huszonöt év a magyar történelemből?

Huszonöt éve volt a rendszerváltoztatás Magyarországon. Ha volt. Ha tényleg volt, gyalázatos-e a teljesítménye, miként azóta időről időre kritikaként megfogalmazzák, lényegében attól függetlenül, hogy a kritikus hatalmon van-e, vagy ellenzékben? Fazekas Csaba történésszel, a Miskolci Egyetem Politikatudományi Intézetének igazgatójával beszélgettünk.

Kudarc-e a rendszerváltoztatás negyedszázados története, ahogyan azt az elmúlt huszonöt évben többször megfogalmazták, legutóbb – az új ellenzék január eleji tüntetésén – a rendszerváltoztatás igényével?

Fazekas Csaba: Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, mindent ki kell dobni a szemétbe, mert ez a huszonöt év teljes kudarctörténet. Inkább a sikertörténet fogalmához áll közel, még akkor is, ha huszonöt év alatt keletkeztek új feszültségek, nem igazolódott sok előzetes várakozás. Legalábbis a 2010-es évek elejéig maradéktalanul érvényesültek a szabadságjogok. Az emberek – a jó és a rossz oldalával együtt – megélhették a hétköznapokban is, hogy mit jelent a demokrácia. Huszonöt évet nem lehet kidobni a magyar történelemből, már csak azért sem, mert akkor ezt a saját életünkből is ki kellene dobni. És ez lehetetlen. Tehát, ha a továbblépésen gondolkodik a magyar társadalom, vagy legalább a politikai elit, akkor ennek a huszonöt évnek a tudomásulvételével kell ezeket a töprengéseket elkezdeni. Ha ’89-ben megtette a magyar politikai elit, hogy nem dobott ki mindent a Kádár-rendszerből, hiszen ha nem is nagy számban, de voltak vállalhatónak tűnő elemei, miért gondoljuk 2015-ben, hogy a demokratikus köztársaságból mindent ki kellene dobni? A vállalható és vállalandó elemek vannak többségben ebből az időszakból.

Nincs egyetértés abban sem, hogy történt-e rendszerváltoztatás. Ennek a dilemmának az eldöntésénél mire hagyatkozhatunk?

Fazekas Csaba: 1989-90-ben vitathatatlanul lezajlott a politikai rendszerváltás: az alapvetően diktatórikus egypártrendszer, a tervgazdasági szinten irányított gazdaság átalakult többpártrendszerű, alapvetően demokratikus, jogállamiságot megtestesítő, piacgazdaságra épülő politikai rendszerré. Ez nem kérdéses, bár tudom, hogy sokan ezt is vitatják. Ha a rendszert úgy értelmezzük, mint az emberek életét, gondolkodásmódját, hétköznapjait is magába foglaló szerkezetet, a Kádár-rendszer megváltoztatása nyilván sokkal bonyolultabb, lassabb, időben elhúzódó folyamat. (Zárójelben jegyzem meg, hogy bár voltak fontos és meghatározó eseményei – Nagy Imre újratemetése, a köztársaság kikiáltása –, de a magyar rendszerváltás nem kötődik egyetlen, ünnepélyes pillanathoz. Lassú átmenet révén szűnt meg a régi világ, ellentétben több kelet-európai állammal, ahol forradalom vetett véget az addigi politikai berendezkedésnek.) Az elmúlt huszonöt évben folyamatosan jelen volt az a vélemény a közbeszédben, hogy igazából nem történt meg a rendszerváltás. Elégtelen. „Nem ilyen lovat akartunk.” Erre magyarázat lehet, hogy a Kádár-rendszer a nyolcvanas években, ha népszerű nem is, de elfogadott volt: az állam gondoskodott a polgárairól, amennyiben ők nem kérdőjelezték meg a fennálló hatalom működését. Amikor megérett a helyzet a változásra, nagyon sokan nem – vagy nem elsősorban – egy demokratikus jogállamot szerettek volna, hanem valamiféle „jobban működő” Kádár-rendszert. Hogy eltűnjenek az életszínvonalban megmutatkozó különbségek Kelet és Nyugat között. Ezért élhették meg csalódással, ami aztán történt. Huszonöt év távolából már tudjuk, hogy a Nyugathoz való gyors társadalmi felzárkózás nem valósult meg, és egyhamar nem is valósul meg. Látni kell azt is, hogy időközben felnőtt az első, a rendszerváltás után született nemzedék, amelyik ebben az új világban élte le az egész eddigi életét. E korosztály vágyai, elvárásai felerősítik a rendszerváltozással kapcsolatos csalódásérzetet.

Említette: nem azonosítható egyetlen esemény sem a rendszerváltoztatás pillanataként. Miért ne tekinthetnénk annak az 1990-es parlamenti választást? Hiszen ez egyértelműen elválasztja a nem demokratikus Magyarországot a demokratikustól.

Fazekas Csaba: Nagyon fontos dátum az 1990-es szabad választás, hiszen ez teljesítette ki a demokratikus rendszert. Létrejött az új, demokratikus országgyűlés, az annak felelős többpárti kormány. A kérdés, hogy ez egy folyamat része, vagy betetőzése, esetleg valaminek a kezdete.

Ha 1990-ben nem volt megegyezés arról, hogy mi mindent kell jelentenie még a rendszerváltoztatásnak a közjogi berendezkedés megváltozásán túl, hogy mire kell készülnie a társadalomnak, az kinek a hibája? Ügyetlenség, szándékosság, vagy mi a magyarázata, ha elmaradt a jövő hétköznapibb, életközelibb részéről szóló konszenzus, annak tisztázása, hogy „milyen lovat akarunk”?

Fazekas Csaba: Én a rendszerváltáskor fiatal ember voltam, a húszas éveim elején jártam. Azt gondoltam és mondtam, amit az akkori politikai elit: mi itt most csak egy olyan fát akarunk elültetni, ami a jövőnek hozza majd a termését. De azért a mondatok mögött kimondatlanul ott bujkált a vágyakozás, hogy ne csak az unokáinknak legyen jó, hanem már nekünk is. Ha összességében kellene a rendszerváltó elit politikai teljesítményét mérlegre tenni, szerintem kihozták a maximumot a helyzetből. Ne feledjük: a magyar rendszerváltás nem légüres térben, hanem Európa kellős közepén történt. Tele volt az életünk bizonytalansággal. Senki nem tudta, mi lesz a Szovjetunióval, hogyan reagál a változásokra. A szomszédban forradalom zajlott, a romániai események a magyarság számára meghatározó fordulatot hoztak. És így tovább. Ha a hazai politikai elit nem készítette elő jobban ezt a bizonyos társadalmi konszenzust, ezt nem lehet a hibájuknak felróni. Pont úgy viselkedtek, ahogyan akkor, az akkori helyzetet figyelembe véve kellett. A politikai elitbe természetesen nemcsak az akkori ellenzéki pártokat, a tüntetőket, az új szabadságban gombamód szaporodni kezdő társadalmi egyesületeket értem, de az állampárt reformpárti, demokratikus elkötelezettségű szárnyát, a Németh Miklós vezette kormányt is – ők mind kellettek a rendszerváltáshoz.

Mi lehet az oka, hogy viszonylag hamar megjelentek a rendszerváltoztatást magát is vitató vélemények?

Fazekas Csaba: A környező országokban, ahol forradalom volt, ugyanúgy hallani lehetett „ellopott forradalomról”, elsinkófált rendszerváltozásról, a régi idők új formában való újraéledéséről. Az új rendszerrel kapcsolatos csodavárás sikertelensége öltött testet a kritikában. A társadalom széles rétegeit nem vonták be a rendszerváltásba, ők nem is igazán kísérték sem figyelemmel, sem nagyobb lelkesedéssel ezt a folyamatot. Nem volt meg a lelkesítő kapcsolat a rendszerváltó elit és a tömegek között.

Lehetett-e ez a csodavárás a helyzet következménye?

Fazekas Csaba: Nagyon sokan gondolták azt, hogy miként egy politikai rendszer a tárgyalások által, néhány dokumentummal megváltoztatható, úgy ez ugyanilyen gyors tempóban az életviszonyokkal is megtörténhet. Talán 1956 emléke is szerepet játszhatott benne, ha nem is tudatosan. Hiszen ’56-ban néhány nap alatt robbant szét az akkori monolit rendszer, és valahogy az a képzet keletkezhetett, hogy ez csupán ennyi: néhány nap alatt leváltjuk a régit, és holnaptól minden jobb lesz. Talán a politikai elit öntudatlanul is rájátszott erre, amikor saját választási sikere érdekében, kimondva-­kimondatlanul azt ígérte: ha rám szavaztok, nemsokára jobb lesz nektek. Amit az emberek úgy fordítottak le a maguk nyelvére, hogy „jövőre”. Tömeglélektan.

A ’90-es évek sajtóját újraolvasva feltűnik a közbeszédet eluraló éles szóhasználat, a politikai eliten belüli elhidegülő, harciassá és ellenségessé váló viszony. Mintha ami ma van, az itt kezdődött volna.

Fazekas Csaba: Sajnálatos üzemi balesetnek tekintem a magyar rendszerváltásban ezt a rendkívül éles, leszámolás jellegű politikai kommunikációt. A közbeszédben a szembenállás, a politikai ellenféllel való leszámolás igénye egyébként talán az 1989-es négyigenes népszavazásig vezethető vissza. „Aki otthon marad, az a múltra szavaz” – a plakátok ilyen és hasonló kategorizáló, kirekesztő üzeneteket hirdettek. Ez benne volt a rendszerváltás folyamatában, az ellenzék pártjai sokat vitáztak egymással is. Hogy miért, erre senki sem tud egzakt magyarázatot. Én a kormányt alakító MDF és az ellenzékbe került SZDSZ 1990-es paktumát úgy tekintem, mint egy kísérletet valamiféle békés rendezésre. Mint annak a felismerését, hogy a szembenállás nem vezet jóra.

Ez nem egyszerűen csak praktikus megoldás volt? Kellett az ellenzék támogatása alapvető törvények elfogadásához, és adni kellett érte valamit cserébe. Ismerni a magyar történelmi hagyományban, a népies-urbánus ellentétekben gyökerező magyarázatokat is.

Fazekas Csaba: Igen, a paktum praktikus is volt. De létezett annak az igénye is, hogy a rendszer, amelyet megépítettünk, ne csak a törvények megszavazásánál legyen működőképes, hanem a politizálás hétköznapi gyakorlatában is. Ezt a szemléletet gyorsan elsodorták az ügyek, amelyek az akkori kormányzat és az akkori ellenzék közötti szembenállást felerősítették: a privatizáció, az igazságtétel, a nemzetpolitikai narratíva és így tovább. A népi-urbánus ellentétben is lehet valami: bizonyos mondatokat, paneleket nem kellett újra kitalálni, elég volt ezeket új köntösbe öltöztetni. A másik létjogosultságának az elvitatásához ezek a történelmi tapasztalatok hozzájárulhattak.

A szembenállás a viták kezdetén még nem zárta ki a párbeszédet. Miért és hová tűnt mára a politikai térből az együttműködés?

Fazekas Csaba: Ha már szóba hozta: megkerülhetetlen a felelőssége azoknak, akik a 2010 utáni új politikai berendezkedést megalkották. Talán 2002 lehet a fordulópont, amikor a Fidesz elveszítette a választásokat, és nem alakíthatta meg a második kormányát. Ez olyan élmény lehetett Orbán Viktor számára, ami hozzájárulhatott a szembenállás felerősítéséhez, az olyan megoldások kereséséhez, amelyek minimálisra csökkentik a hatalom elveszítésének lehetőségét. Ezt el tudom képzelni. Félreértés ne essék, sem a baloldalt, sem a liberálisokat nem akarom teljesen felmenteni a jelenlegi helyzethez vezető felelősség alól, de a kirekesztő politikai értelmezés a 2000-es években elsősorban a Fidesz politizálását határozta meg. Különösen 2006 után, amikor az őszödi beszédet úgy kommunikálták, hogy vannak a jók és a rosszak, a kettő között pedig nincs átjárás. Ezt a megkülönböztetést „sikerült” jogszabályokba, törvényekbe is belefoglalni. A nagyobb baj ma már nem az, hogy a politikai oldalak nem kommunikálnak egymással, hanem az, hogy az újak, akik ezt a rendszert le akarják váltani, ugyanúgy éles nyelvezetet használnak, mint akik ezt fenn akarják tartani. A ’89-es rendszerváltás lényegi eleme a párbeszéd volt. Ennek a feltételei előbb-utóbb újra megteremtődnek. Ebben biztos vagyok. Az időszakot tekintve nem vagyok optimista. Akár hosszú évekbe is beletelhet.

ÉM-BA

Interjú: Fazekas Csabával, a Miskolci Egyetem Politikatudományi Intézetének vezetőjével