Thomas Bach elnök sikereket kívánt az elhivatott és kitartó mályi alpesi sízőnek

Akt.:
Kékesi Mártonalpesi síelőteljes téli olimpiai„harci díszben”
Kékesi Mártonalpesi síelőteljes téli olimpiai„harci díszben” - © Fotó: magánarchívum
Mályi – A 22 esztendős síző nem bánta meg, hogy eddigi életét erre a sportágra szentelte. Interjú Kékesi Mártonnal, aki hat számban indult a dél-koreai Phjongcshangban rendezett téli olimpián.

Február 9–25. között Dél-Koreában tartották a ­­XXIII. téli olimpiai játékokat. A magyar küldöttség tagja volt a Mályiban élő Kékesi Márton, aki alpesi síelésben képviselte színeinket. A 22 éves sportoló nem bánta meg, hogy eddigi életét erre a sportágra szentelte.

– Ez volt az első téli olimpiája. Dél-Koreában minden úgy történt, ahogyan elképzelte?

– Korábbi tapasztalataim a libereci téli Ifjúsági Olimpiai Fesztiválról, az innsbrucki I. Téli Ifjúsági Olimpiáról és több ifjúsági, valamint felnőtt alpesi sí világbajnokságról származnak. A felnőttolimpiáról nem voltak elképzeléseim, ezért meglepett a minden apróságra kiterjedő figyelem és a legmagasabb szintű technika alkalmazása. Nem kellett semmit kérni vagy kérdezni, a szervezők mindent előre tudtak és megoldottak. Senki nem maradt kétségek között. A buszokon volt wifi, és az olimpiai falu is mindennel fel volt szerelve, és szintén minden elérhető volt, ezért óriási elismerés illette a rendezést. Dél-Korea nagyon fejlett és szervezett ország. Elképesztő méretekben és színvonalon építettek meg mindent, nem is panaszkodott senki semmire, legfeljebb az időjárásra.

– Hat versenye volt. Minden terve valóra vált?

– Öt egyéni és egy csapat számban indultam. Ezek között a lesiklás volt az, amire magyar versenyzőként soha nem volt módom edzeni, de a szám különleges komolyságát élveztem. A St. Moritzban tartott világbajnokság híresen nehéz pályáján teljesítettem a számot, így fel sem merült, hogy visszalépjek. Pedig látva a 60 méteres ugrásokat és a nehéz terepet, az edzőm ezt a lehetőséget is nyitva hagyta nekem. A lesikló futamaim technikai oldalát mindenki jónak értékelte, de ebben a számban inkább az élvonalbeli specialistákhoz hasonló technikával történő teljesítés volt a célom. A kombinációs lesiklásban már egészen magabiztosan és élvezettel siklottam, repültem, de a slalom műlesikló számában a nagy törekvésem sok hibát okozott, ezeket csak akrobatikus mozdulatokkal sikerült korrigálnom. Jutalmam a 35. helyezés volt. A super-G szűkebb és kanyargósabb változata a gyorsasági számoknak. Ez már közelebb állt hozzám, és ebben igazán keményen mentem, de egy nagy ugrásból a pályán kívül landoltam. Bántott a kiesés, de tudtam, hogy az igazi, technikai számaim csak ezután következnek. Az óriás-műlesiklásban minden erőmmel jó eredményre törekedtem. A második futamban elért 42. helyem kimagaslóan jó volt. Végül a legerősebb számomban, a műlesiklásban sikerült az első 30-ba kerülnöm. Ilyen mezőnyben és ilyen kifejezetten nehéz pályán erre akár büszke is lehetek, mégsem ezt tekintem sportolói pályafutásom csúcsának, bár örülök, hiszen férfi műlesiklásban eddig csak két honosított magyar tudott olimpián az első 30 közé kerülni 34, illetve 24 évvel ezelőtt. Megerősítésnek fogtam fel: produkcióm igazolta, hogy nem volt hiábavaló eddigi életemet szinte teljesen ennek a sportnak szentelni, naponta havon és szárazon edzeni, teremben és kiegészítő módszerekkel, miközben kitartóan tanultam a sporttudományokat is. Az utolsó szám, a csapatverseny már inkább azt volt hivatott megmutatni, hogy van magyar csapat, amelynek tagjai olimpiai szinten tudnak síelni. Svájc ellen természetesen nem volt esélyünk továbbjutni, de bárki láthatta, hogy miként küzdünk.

– Zavarta-e a nagy hideg?

– Az alpesi sí természetes velejárója az, hogy néha zord az időjárás. Ezt gyerekkorom óta elfogadom, sőt néha még élvezem is.

– A világ legjelentősebb sporteseményén eszébe jutott-e, hogy Bánkútról indult és szinte elérhetetlennek tűnő álmot váltott valóra?

– Büszkén hallom, ha „bánkúti gyereknek” titulálnak. Furcsa jelenségnek tartottak az édesapámmal, vagyis a nevelőedzőmmel együtt. Noha óvodáskoromban Japánban síeltünk, de az edzéseket Bánkúton kezdtük, és sokáig ez az otthoni terep volt számomra a meghatározó. Minden jó és rossz sajátosságával rengeteget jelentett a fejlődésemben. Közben sokat jártunk Szlovákiába, majd bekerültem a Nemzetközi Sí Szövetség felkészítő programjába, mégis tényleg „bánkúti gyerek” maradtam. Egyszerűen hihetetlen is, hogy meddig jutottam el innen.

– Hogyan tartotta a kapcsolatot az itthoniakkal?

– Ez nem okozott nehézséget, hiszen úgymond Z generációs fiatalember vagyok. A digitális technika mindenre képes, Dél-Korea pedig ilyen szempontból is nagyszerű körülményeket nyújtott.

– A sajátjain kívül milyen versenyekre volt ideje és lehetősége?

– Amikor tehettem, szurkoltam a magyaroknak. Azonban minden alpesi számban indultam, ezért alig volt pihenőnapom, amelyeken rengeteget kellett dolgoznom a síléceimen. Talpápolás, precíz élezés, waxolás, beállítások…, továbbá minden nap jártam a konditerembe és a fizio­terápiás kezelésekre is, hiszen a nagy igénybevételt másképpen nem viseltem volna el. Pihenni nem volt időm, de nem is ezért mentem.

– Kik voltak azok a nagy személyiségek, akikkel alkalma nyílt egy kis beszélgetésre?

– Párszor közismert személyiségek közé kerültem. Köztük volt Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Schmitt Pál, a NOB egyik magyar tagja és Szabó Tünde sportért felelős államtitkár. Kérdeztek az állapotomról, a céljaimról, és beszéltünk a sportolásomról is. Bach elnök úrral és az államtitkár asszonnyal ez volt az első találkozásom. Gratuláltak az elhivatottságomhoz, a kitartásomhoz és a szépen érlelődő eredményeimhez.

– Kötött-e valakivel életre szóló barátságot?

– Mivel egy ideje már a nemzetközi versenyek köze­gében forgok, nagyon sok külföldi sporttársammal és barátommal voltam együtt Dél-Koreában. Talán a legnagyobb favoritokon kívül majdnem mindenki a barátom. Különösen jó a kapcsolatom a kanadai Trevor Philp-pel, akit már több mint tíz éve ismerek. Szintén nagyon jó a kapcsolatom a környező országok legjobb versenyzőivel, akikkel edzőtáborokban és nemzetközi versenyeken barátkoztam össze. Phjongcshangban sokan összegyűltünk.

– Érzett-e az olimpián bármilyen feszültséget?

– Az olimpián a baráti szellem és a sportolók testvériessége dominált. A nyomát sem láttam semmilyen politikai felhangnak.

– Volt-e már értékelés, csapat­gyűlés?

– Az olimpiai csapat vezetése szakáganként rendszeresen értékelte a teljesítményeket. A saját honlapom (www.martonkekesi.com – a szerk.) minden lényeges olimpiai megmozdulásomat bemutatta, sőt megtalálható rajta az olimpiához vezető hosszú és küzdelmes utam több fontos fázisa is.

– Járt-e a dél-koreai emberek között?

– Igen, és azt tapasztaltam, hogy szorgalmasak és katonásak. Nagyon udvariasak, barátságosak, igaz, többségük angolul kicsit nehézkesen kommunikál. Nekem ösztönösen tetszik a kultúrájuk, nyilván azért, mert óvodáskoromban két évet éltem Japánban, ahol belém ivódott ez az ázsiai mentalitás.

– Nem sajnálja, hogy „kihagyta” a záró­ünnepséget?

– Ekkor már jöttem, jöttünk haza, az élet így hozta, de így is alig jutott időm az átállásra. Rohanásban voltam és vagyok, mint általában mindig.

– Milyen versenyei lesznek az elkövetkezendő hetekben?

– Alig volt két napom itthon a nagyszabású és megható fogadtatás után, máris utaznom kellett Ausztriába, a magyar bajnokságra,
utána pedig a világkupa mű- és óriás-műlesikló versenyére kell továbbmennem Krjanska Gorába. Lennének további nemzetközi versenyek is, de a síszövetség sokszor csak az utolsó pillanatokban dönt, a körülmények és a lehetőségek figyelembevételével.

– A magánéletében hogyan tovább?

– Sikerült megmutatnom, hogy mire vagyok képes, sőt a képességeimet fejlesztettem is. Ezen az úton kell továbblépnem. Folytatni fogom a mindennapos fizikai edzéseimet, kihasználom a havas edzési és versenyzési lehetőségeket, továbbá koncentrálok a Testnevelési Egyetem testnevelői szakán – jelenleg harmad­éven – töretlenül folytatott tanulmányaimra. Ez nemcsak a jövőmet alapozza meg, hanem a sportolásom eredményességét is segíti, hiszen sok dolog fejben dől el.

Kolodzey Tamás


„Hálás vagyok a családomnak, nemcsak édesapámnak – aki szakértelemmel és hihetetlen megszállottsággal tanított a síversenyzésre, és 18 éves koromig a személyi edzőm volt –, hanem édesanyámnak is, aki biztosította a megfelelő körülményeket otthon, sőt az iskolai feladataimat is kézben tartotta. Köszönettel tartozom a Mályi Általános Iskolának, ahol néha magántanulóként, de alapvetően különleges státuszban koncentrálhattam a sportra. Ez folytatódott a Diósgyőri Gimnáziumban, ahol a versenyzésemre tekintettel segítették előremenetelemet, most pedig a Testnevelési Egyetemen a tanári szakos nappali tanulmányaimat sikerül a válogatott szintű sportolással összeegyeztetnem. A világkupás szereplés és a kitartó sportolás mellett a tanulás, a többirányú képességfejlesztés a továbbiakban is összetett célom marad.”