“Tetszettek volna forradalmat csinálni. Ez nagyon ül” – Interjú Magyar Kornéliával

Magyar Kornélia, a Magyar Progresszív Intézet igazgatója
Magyar Kornélia, a Magyar Progresszív Intézet igazgatója
Miskolc – 25 éve volt a rendszerváltoztatás. 25 éve volt a rendszerváltoztatás? Rendszerváltoztatás volt 25 éve?

Huszonöt éve, 1990. március 25-én tartották az állampárti időkből a demokráciába való átmenetet jelentő szabad választás első fordulóját. Van, amit megadott ez a pillanat a magyar társadalomnak, van, amivel máig adós. Magyar Kornéliát, a Magyar Progresszív Intézet igazgatóját, politikai elemzőt kérdeztük.

– Huszonöt éve, az állampárti korszakból a többpárti demokráciába való átmenetet jelentő szabad választással teljesedett be a rendszerváltoztatás Magyarországon. Negyed század múltán megvonható-e a mérleg: mi az, ami megtörtént, és mi az, amivel adósak maradtak a rendszerváltók?

Magyar Kornélia: Nincs pontos meghatározása, hogy mi a rendszerváltás, a rendszerváltoztatás. Ezekkel a kifejezésekkel nem egyetlen pillanatot írunk le, hanem azt a folyamatot jelöljük, amelyik lehetőséget biztosított a diktatúrából a demokráciába és a piacgazdaságba való átmenetre. Ennek a folyamatnak a végpontját nagyon nehéz megnevezni. Ez mindig is politikai viták témája. Legutóbb Orbán Viktor kormánya mondta 2010-ben, hogy itt van a vége a rendszerváltoztatásnak. Fontos tehát látnunk, hogy a fogalom képlékeny, ez persze szabadabbá teszi a róla való gondolkodásunkat. Ami tény: a választójogi rendszer átalakult. A szabadságjogok birtoklása megtörtént. Ezt biztosan elmondhatjuk. Még mostanra sem alakult ki viszont olyan gazdasági szféra, amelyikben teljesen a piac szereplőin és nem az államon múlik a gazdaságpolitika. Ez a piacgazdaságra való áttérés adóssága. Ez a folyamat bizonyosan hosszú ideig tart még. A társadalom és az állam viszonyában a lényegi változáshoz szintén több generációnyi időre van szükség. Ahonnan indulunk, annak is jelentősége van ebből a szempontból: a Kádár-rendszer negyven éve alatt hozzászoktunk, hogy gyermeki státuszban tartja az állam a polgárait. A nem túl nagy, de mégis biztonságos egzisztenciáért cserébe az állampolgár lemond róla, hogy beleszóljon az állam ügyeinek intézésébe. Az apa-gyermek kép egyébként a zsarnokság megszépítő leírása – ez a viszony is kezd megváltozni a rendszerváltással. Voltak kormányok, amelyek kifejezetten megpróbálták átadni az üzenetet: az állam polgára valóban felelős polgár legyen, és hogy a jogokkal kötelességek is járnak.

– Valóban érdeke-e a mindenkori kormányoknak, hogy eltűnjön a Kádár-rendszernek ez az öröksége, és öntudatos polgárok sokasága akarja befolyásolni az állam működését?

Magyar Kornélia: Most nem a rendszer politikai berendezkedéséről beszélünk, hanem a beidegződésekről. Hogy mennyire érzi a magáénak az ember az államot, hogy államalakító tényezőként gondol-e magára. Vagy, hogy szerinte ez az egész az ő életén kívül esik, és az állam szerepe sem más, mint rendbe tenni az ő életét, róla is gondoskodni. Orbán Viktor ellenzékben, majd az első kormánya idején szerintem ehhez komolyan, a változtatás igényével nyúlt hozzá. A polgár kifejezés akkor még valódi tartalommal bírt. De az akarás nem vezetett eredményre. Egy bizonyos ponton feladták, és társadalomképükben visszatértek a korábban általuk is meghaladni kívánt viszonyokhoz. A rezsicsökkentéssel olyan folyamatot indítottak el, amelyik visszavezet a kádári kisemberhez. A kisember kifejezést konkrétan használják is. Az állam dolga megint az, hogy könnyebbé tegye, megoldja az állampolgár életét. Gyurcsány Ferenc második kormánya szintén változtatni akart a kádári örökségnek ezzel a részével, de nekik sem sikerült. Az államháztartási hiány, a megszorítások politikája, az átgondolatlan, ki nem dolgozott reformok lehetetlenné tették, hogy a polgár ethosza valósággá váljon. Jóllehet egyébként ezt az akaratot képviselték.

– Létezhetett-e különbség a rendszerváltó erők, és a tömegek rendszerváltozással kapcsolatos elvárásaiban? Ha volt ilyen különbség, magyarázat lehet-e ez arra, hogy míg a politikai elit általában beteljesedett változásként gondolt a történtekre, viszonylag hamar megjelentek a magyar társadalomban a kritikus hangok: „nem ilyen lovat akartunk”, „a politika eluralkodott a tömegek felett”. És így tovább.

Magyar Kornélia: Ez, 1990 után nemcsak az állampolgárok és a kormány, hanem a kormány és az ellenzék közötti konfliktusként is megjelent. A rendszerváltó eliten belül pedig már 1990 előtt is megvoltak az ellentétek, csak még tudtak egy irányba húzni, amikor arra volt szükség, például az ellenzéki kerekasztalnál. Ide tartozik, hogy a magyar történelemben, az államalapítástól kezdődően erősen jelen van a megkésettség. Szent István érdemeit nem elvitatva, az organikus fejlődést a Koppány-vonal jelentette volna, de a nyugati kereszténység mintáját vette át István és így a korabeli magyar társadalom. A változások később sem alulról jöttek – a polgárosodást sem a szegényebb városi rétegek polgárosodni vágyó akarata indította el, hanem a nemesség szándéka és politikája. A rendszerváltozásunkra is igaz ez az elitista jelleg. Ez nem forradalom volt. Kellett hozzá, hogy az egypárti rendszer állampártja, az MSZMP felismerje: jobb, ha az élére áll a változásnak, tárgyalások eredményeként megosztja, majd átadja a hatalmat. Ez elitista forgatókönyv – mindig volt és lesz feszültség a társadalom és az elitje között. Jellemző egyébként: a mai napig gyakran felmerül, hogy rendszerváltásba bekapcsolódott ellenzéki szervezeteket senki nem választotta, tehát bizonytalan, hogy kit képviseltek egyáltalán. Látnunk kell ezzel szemben: nem is alakulhatott volna másként. Éppen azért, mert nem forradalom történt, hanem tárgyalásos folyamat eredménye a változás. Szükségszerűen így zajlott, kellettek tárgyalópartnerek. Akik nem mellesleg különféle szerveződések formájában már megmutatták magukat. A harmadik elem pedig, hogy – legalábbis tranzitológiai elméletek szerint – a csalódás szükségszerű. A rendszerváltás megúszhatatlan sokk: egyik sínpályáról a másikra térünk át. Ez a típusú csalódás azért is megúszhatatlan, mert a korábbi, nem piacgazdasági keretek között mesterségesen fenntartott életszínvonal nem volt tovább fenntartható. Ebből kiszabadulva törvényszerű a törés.

– Tisztán látható-e egyébként, hogy kinek az érdeme a rendszerváltoztatás? A napokban jelent meg például egy interjú Spiró Györggyel – az író ebben azt állította, szerinte a nagyhatalmak engedélye nélkül nem is történhetett ilyen változás.

Magyar Kornélia: Részben igaza van Spiró Györgynek, részben pedig nincs. 1985 tájékán még mindenki úgy gondolta, hogy a térségben a kommunizmus örök. Később azonban két körülmény alapvetően megváltozott. A Szovjetunióban az elaggott vezetőket termő gerontokrácia korszaka után egyszer csak színre lépett a fiatal, dinamikus, nyugat felé nyitott Gorbacsov. Az általa képviselt peresztrojka és glasznoszty, a változás és a nyitás politikája a magyarországi folyamatokra is hatott. Kádár János innentől Moszkva számára a haladást, a nyitottságot hátráltató vezetőként tűnt fel. Ezért is buktatták meg. Nem mintha az állampárt élén őt követő Grósz Károly kevésbé lett volna rendpárti, de jobban tudott lavírozni. A Kádár-rendszer politikai stabilitását adó gazdasági háttér pedig megroggyant, az állam­adósság felpörgött, államcsőd fenyegetett. A szocializmus keretein túlmutató, piacgazdasági alapú változásokra volt szükség. Ezt a rendszer szakértői ugyanúgy látták és hangoztatták, mint a rendszerkritikusok – erről tanúskodik a demokratikus ellenzék által megfogalmazott Társadalmi szerződés, és a rendszer keretein belül, a változások igenlésének szándékával íródott Fordulat és reform című kiadvány is. Amiben nem értek egyet Spiró Györggyel: a hazai folyamatok résztvevői nem bábok voltak. Az urbánus demokratikus ellenzékből született SZDSZ, a népi írók munkája nyomán létrejött MDF, az egyetemisták körében alakult, új generációt képviselő Fidesz, az 1956-os forradalom politikai örökösei, az újjászerveződő történelmi pártok, mint a Kisgazdapárt, a KDNP politikusai mind kellettek a rendszerváltoztatáshoz. Ezt nálunk nem az utcára vonult tömegek kényszerítették ki, mint a szocialista tömb más országaiban.

– Ha a magyar történelem fontos időszakaként gondolunk ezekre az időkre, talán látnunk kellene a hőseit is. Vannak hősei a rendszerváltoztatásnak?

Magyar Kornélia: Nekem, politikai elemzőként megvannak a hőseim ebből a korból. Állampolgárként nincsenek hőseim. Nagyon jellemző Antall József miniszterelnök ezzel kapcsolatos mondata: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Ez nagyon ül. Ez nem forradalom volt. Benne volt a kezdetektől az MSZMP szerepe, hősökkel kapcsolatos elvárásaink innentől kezdve aligha lehetnek. Az átmenet sok megválaszolatlan kérdést, és ezzel sok keserűséget hozott. Például, hogy mi lesz az ügynökakták sorsa. A rendszerváltás másként sem a jó és a rossz küzdelme volt: említettem már, hogy az akkori ellenzéket belső feszültségek terhelték. De Orbán Viktor Nagy Imre újratemetésén, 1989. június 16-án elmondott beszéde mindenképpen korszakos pillanata volt a rendszerváltoztatásnak. Ezt mindenkor szóba kell hozni, ha erről az időről beszélünk, például egyetemi előadás kereteiben. És tanulságos is, mert egyértelművé tette, mit gondol a Fidesz az MSZMP-ről, és később, akár a mai napig az MSZP-ről. Fontos szereplő volt a rendőrségi zaklatást elszenvedett ellenzék, például Kőszeg Ferenc, vagy Kenedi János. Nehéz elképzelni a rendszerváltást a Duna-kör nélkül. Néha kicsit arctalanok ezek a hősök, néha, egy-egy pillanatra megmutatják az arcukat, például Orbán Viktor személyében.

– Bujdos Attila –



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter

A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .






hirdet�s