Telep- és nyomor­felszámolás – „Akcióhősként, szikével? Nem lehet.”

Bodonyi Csaba úgy látja, csakis úgy lehet sikeres a telepfelszámolás, ha fokozatosan, az érintettekkel folyamatosan egyeztetve hajtják végre
Bodonyi Csaba úgy látja, csakis úgy lehet sikeres a telepfelszámolás, ha fokozatosan, az érintettekkel folyamatosan egyeztetve hajtják végre
Miskolc – „Nyomortelep-felszámolás? Akkor sikeres, ha nemcsak a telepet, de egyidejűleg a nyomort is felszámolják.”

A miskolci önkormányzat által elindított nyomortelep-felszámolási programról több véleményt közöltünk már. Hosszabb interjút olvashattak a témában Csepeli György szociológussal, Szabó Julianna urbanisztikai szakértővel, ez alkalommal Bodonyi Csaba építészt kérdeztük.

Van-e az építésznek feladata a telepfelszámolásokban?

Bodonyi Csaba: Igen, hiszen a telepek létrejöttekor is volt, s lehet azok felújításában, vagy új telepek, illetve házak létrejöttében is szerepe. De, annak ellenére, hogy főleg régebben volt az építészetnek egy szociálisan érzékeny irányzata, azt kell mondjam, hogy az építészet önmagában kevés. Ez egy összetett, kényes, humanitárius és szociológiai probléma, amely komplex kezelést igényel. Nem lehet akcióhősként, szikével megoldani, kivágva a beteg részt, mert előbb-utóbb megjelennek valahol a „szövődmények” és az „áttétek”. Jó, hogy megtörtént a politikai felismerés a probléma kezelésére, de a megoldáshoz önmagában a politikai akarat kevés. Itt különböző szakmáknak kell együttműködni, szociológusoknak, építészeknek, jogászoknak, egészségügyieknek, vállalkozóknak.

Hogyan? Milyen feladatai lehetnek az egyes szakmacsoportoknak?

Bodonyi Csaba: Döntően a munkahelyteremtés, a közellátás, s a társadalmi környezet humánus együtt kezelése. Elemezzük végig a „nyomortelep-felszámolás” szóösszetételt. Akkor lehet sikeres, ha nemcsak a telepet, de egyidejűleg a nyomort is felszámolják. Ha nem sikerül egyszerre, akkor újra és újra visszatér. Morálisan is csak az igazolja a cselekvést, ha nemcsak a telep, de a nyomor is megszűnik. A harmadik szóval, a „felszámolás”-sal is óvatosan kell bánni. A jó, kreatív felszámolás, mely képes véglegesen megszüntetni a problémát, ugyanolyan körültekintést igényel, mint maga az építés. Hadd utaljak rá, hogy a várost terhelő mai felszámolási kényszer egy megelőző, rossz felszámolásnak a következménye. Ez az itteni munkahelyek, bányászat, kohászat megszüntetését jelentette 25 éve, azóta sem történt semmi, új munkalehetőséget akkor nem teremtettek, s az ipari termelés állami támogatásából segély lett. Az ipartelepet felszámolták, a sok ezer emberrel nem törődtek. „Majd a piac”, mondták, empátia és szociális felelősség nélkül. Miközben a mai Európában hatalmas állami támogatásban részesül például a mezőgazdaság. Tulajdonképpen egy ipari nyomortelep is létrejött a városban, hogy a Vasgyárra utaljak. Nézzük, hol alakultak ki a mai nyomortelepek: Vasgyár, Lyukó és Pereces, azaz ott, ahol korábban az ipar virágzott, ahol korábban munkahelyek voltak.

A Vasgyári Kolónia építésekor Európa egyik legkomplettebb és legkorszerűbb, legszebb munkásnegyede volt. A közösségi funkciót is jobban végiggondolták akkor, mint a későbbi, szocialista lakótelepeken. Hagytuk koncepció nélkül leromlani, szemben például a budapesti Wekerle teleppel, amely megújulva az értelmiség vonzó helye lett. De van külföldi példa is, például Koppenhágában a Christiania-telep, amely bekerített bohém, alternatív-negyedként él a normál városrész mellett, s tolerálják annak enyhe devianciáját. Másik példa a felszámolás összetettségére az adósok ócsai lakóparkja (ahova mi is terveztünk egy épületet), mely az olcsó lakások ellenére sem sikertörténet, mert hiányzott a közösségi infrastruktúra, és a munkahelyek. Itt is hiányzott a probléma végiggondolása, komplex kezelése.

A munkahelyteremtés meglehetősen problémás dolog. Nincs más megoldás?

Bodonyi Csaba: Az a véleményem és tapasztalatom, hogy nincs. A 70-es években ENSZ inspirációra több nemzetközi és építészeti pályázatot írtak ki telepfelszámolásokra. Több pályázatot készítettem a munkatársaimmal. Például Manilára, amely során egy 140 ezres városrész élhetőbbé tételét kellett megtervezni. Ez a városrész – egy miskolcnyi népességű területről van szó – filippínók bádogházaiból állt a Fülöp-szigetek fővárosában. Iszonyú sűrűn lakott, spontán beépített területről volt szó. Utólag tanulmányozva a beadott pályaműveket, láttam, hogy azok nagy része hasonló javaslatokkal élt. Az egyik tanulság, hogy a telepfelszámolást ott kell megoldani, ahol jelenleg van, nincs tehát kitelepítés, áttelepítés. Ugyan hová? A másik tanulság, hogy fokozatosan, lépésről lépésre kell dolgozni, „felszámolni”. Sok pályázatban visszaköszönt a mi javaslatunk, miszerint a telepen lakóknak a saját kezükkel is részt kell venniük a munkálatokban, tulajdonképpen a saját házuk felépítése kapcsán munkahelyhez jutnak. Mindezt úgy, hogy az alapvető infrastruktúrát az állam biztosítja, a közmű, a telek, a köztér, a középület az állam gondja. A falakkal lekerített telkeken élő családok telküket fokozatosan belakhatják, nyilván sajátjuknak fogják érezni, mert saját kezükkel teremtették. A 140 ezer lakosú hatalmas településrészt a rehabilitáció ütemének megfelelően kisebb közösségekre bontották, melyek a tervek szerint az építés során megerősödnének, közösséggé válnának, erősíteni tudnák önmagukat, definiálni tudnák a problémáikat, és a sajátos igényeiket. Később Nigériában készítettem hasonló elvekre épülő 20 ezer fős városrészre tervet. Ott is megfogalmazódott a lakók aktív részvételének és a fokozatosságnak a módszere .

Megvalósultak ezek a tervek?

Bodonyi Csaba: Nigéria nem, a Manilát nem tudom. De vannak hasonló eredmények a világban, például a földrengések, természeti csapások utáni újjáépítések – mint például a chilei katasztrófa –, azok is hasonló tanulságokkal bírnak.

Felvetődött-e valaha Miskolcon, hogy hogyan kellene építészetileg kezelni a kialakuló nyomornegyedek ügyét?

Bodonyi Csaba: Sosem volt jellemző, hogy e témában szakmai konzultációra hívta volna a regnáló városvezetés az építészeket. Az igaz, voltak tervek a 90-es években a Szentpéteri kapuban „cs” lakásokból álló telep létrehozására, ám az akkori roma politikai vezetők gettósításra hivatkozva ezt megtorpedóztak. Ekkor volt egy konzultáció, melyen javasoltam az ő életmódjuknak megfelelő, speciális épületek és környezet közös munkával történő megteremtését. A „jogvédők” elengedték a fülük mellett. Pedig egy gettó nem úgy alakul ki, hogy annak építik. A benne élő közösség teremti meg magának. A munkanélküliség és a segély együtt hozza létre és konzerválja ezt az állapotot.

Vagyis ugyanoda jutunk vissza, a munkahelyek hiányához…

Bodonyi Csaba: Magyarországnak évtizedek óta nincs lakáspolitikája. Nincs áttekintő felmérés arról, hogy hány és milyen nagyságú és komfortú lakás van üresen, mi van a falvakban, városokban, hányan laknak, hány négyzetméteren, és hogy mindez hogyan függ össze az országos munkahelyi struktúrával, s hogyan alakítsuk, hogyan gazdálkodunk ezzel. Ha Győrben van munkahely, ingázunk, vagy eladjuk az itteni házat, amely üresen marad, másik helyen meg építünk egy másikat: ez nem más, mint a területi elven való gondolkodás hiánya. Nem elég azt mondani, hogy munkahelyet teremtek, ha az országosan nem egyenletes megoszlású. Ennek rossz következményei vannak. A problémát ott kell megoldani, ahol van, jelen esetben Miskolcon.

Mégis, hogyan lehetne új munkahelyeket teremteni? A betanított munkára egyre kevésbé van igény.

Bodonyi Csaba: Az érintett teleplakók 1990 előtt még dolgoztak a nehéziparban. Ők a rossz munkaerőpiac áldozatai. A mezőgazdaságot jó felszívó erőnek tartom. Miskolcon az Ökológiai Intézet is készít pályázatot az elvadult városi kiskertek mezőgazdasági hasznosítására, s ezzel a város ellátását helyi mezőgazdasági termékekkel segítenék, s egyben munkahelyeket teremtenének, akár lakhatással együtt. Miskolcon több kiskertterület van, mint az összes lakótelep, ami egy korábbi döntés abszurditásának következménye. Az is egy rossz felszámolás volt. Akkor az avasi szőlők és régi városrészek váltak áldozattá. A vidékről jött lakóteleplakosok (ez is egyfajta szegregáció) kiskertekkel vigasztalták biológiai lényüket. Az új generáció azonban már nem műveli ezeket a kerteket. Vagyis a kiskertek hasznosítása is részmegoldás lehetne. Együtt lenne a lakhatás és munkahely. Foglalkozom mostanában a nyírségi bokortanyák történetével és továbbfejlesztésével, s új, korszerű bokortanyák létesítésével. A 60 tanyát érintő 260 éves sajátos gazdálkodás átmenthető mai, modernebb formába, amelyre az intenzív öntözéses biogazdálkodás, megújuló energiák, hálózatfüggetlenség, saját feldolgozás és értékesítés lehetne jellemző. Az új bokortanyák, miközben 16-20 család tanyaközösségeként tudnának működni, a Magyarországon most folyó földbérlet elosztásnak lehetne egyfajta módja. Ez a bokortanya-ügy – mint speciális családi gazdálkodás – kuriózum lehetne. Készítettem rá terveket, házaltam vele politikusoknál, mindeddig kevés eredménnyel.

Ehhez meg kellene tanítani a nyomortelepeken élőket dolgozni.

Bodonyi Csaba: Igen, de ez nem lehetetlen. Erre vannak jó példák Magyarországon is, például a dunántúli Cserdin. Nyomortelepet felszámolni csak azokkal együtt lehet, akik ott élnek, akiket érint. Ha nem így tesszük, ha kitelepítjük őket, akkor mit teszünk? Deportálunk? Mint az 50-es években tették a Hortobágyra? Van az egésznek valamiféle osztályharcos jellege. Annak idején felszámoltuk a burzsoáziát. És most? A felszámolás szó nagyon veszélyes tud lenni, ha nem végiggondolt. Ha a felszámolás nem progresszív, a probléma megmarad, mert viszik magukkal, majd visszahozzák. A telepszerűséggel egyébként önmagában nincs probléma. Senki sem akarja felszámolni a gazdagok szegregációit, a lakóparkokat. Az alapprobléma tehát a nyomor.

A városvezetés most elszánta magát a számozott utcák felszámolására, mondják, a stadionépítéshez kellene a terület. Arról azonban szó sincs, hogy hová költöznének azok, akiknek onnan menni kell.

Bodonyi Csaba: Ha ez így van, akkor a stadionépítés-projekt költségvetési részének kellene lennie az ott élők sorsának rendezése. De mint mondtam, ez nem csupán a helyi politika feladata, hanem sok szakma közös konzultációján alapuló csapatmunka kellene legyen, folyamatosan egyeztetve az érintettekkel.

Mennyi idő kellene a komplex végrehajtáshoz?

Bodonyi Csaba: Másfél-két év vagy több. Nagyon okosnak és érzékenynek kellene lenni, nincs helye indulatoknak és akaratoknak, az „osztályharcnak”. Mondhatnám úgy is, hogy keresztény megoldás szükséges. Tudom, hogy felelősség terheli a helyi politikát, ígéretei vannak, a lakosságnak pedig sokat kell tűrnie. Tudom, hogy a falvakban vannak üres házak, lehet arra hivatkozni, hogy költözzenek oda. De ott sincs munkahely, és úgy csak újratermelődne, feltételezhetően új szegregációkat teremtve.

Mondta, több szakmacsoport együttes munkájára lenne szükség, hogy megtalálják a megoldást. Milyen speciális feladatai lehetnének az építészetnek?

Bodonyi Csaba: Megtalálni a térbeli struktúrát, a házak szövetét, a csináld magad technológiát, olcsó építőanyagokat, az érintettek részvételét. Ezeken a telepeken vagy házakon preferáltan, támogatásként kellene használni a megújuló energiaforrásokat, az épülő házakat alkalmassá kell tenni a közösségi életre. Nagy, művelhető telek, kicsi ház, bővítési lehetőséggel, úgy, hogy a kert fedezze legalább a család igényeit.

Két héttel ezelőtt Csepeli György szociológust kérdeztük a témában, szerinte nem késő abbahagyni a telepfelszámolást. Ön hogy látja?

Bodonyi Csaba: Ez folyamatos, kis lépésekben elvégzendő munka, mely nem lehet kampányszerű, „last minute” program. A választási ciklus elején kellett volna komplexen foglalkozni a dologgal, most, a választások előtt már késő belekezdeni. Már látható, hogy a kapkodást és sokkszerű hatást érdemes elkerülni. Arra volna most idő, hogy fejtse ki minden választási párt perspektivikusan, hogyan kezelné ezt a problémát. De ezt most sikerként kezelni, hangoztatni, hogy megoldottuk, nem jó. Mert nem oldottuk meg. Emlékezzünk csak a Csorba-telepi árvízi – rossz – felszámolásra, mely a belvárosba való telepítéssel új problémát teremtett, majd innen az Avasi-lakótelepre vándoroltattuk a problémát, s ezzel tovább éltettük máig. Tanulságos.

Hajdu Mariann


„A Lyukóvölgyé égetőbb probléma, mint a számozott utcák helyzete”

Miskolc – „Lakás helyett pénzt nyomni a kezükbe tán jogszerű, de nem erkölcsös megoldás.” tovább »