Máté Gábor: "Ők tanulni akarnak. Én szívesen tanítom őket"

Miskolc - Szabadjára engedett kreativitás. Ilyen növendékek. Ilyen előadás. Interjú Máté Gábor Kossuth- és Jászai-díjas színművésszel, rendezővel, egyetemi tanárral, a budapesti Katona József Színház ügyvezetőjével.Fontos előadás született Borbély Szilárd Nincstelenek című regényéből: negyedéves színművészetisek beszédvizsgájának indult, olyan önálló színházi este lett belőle, amelyik képes pontosan megmutatni Borbély Szilárd világának igazi mélységeit. Az előadást az európai színiakadémisták miskolci találkozóján is bemutatták. A rendezőt, Máté Gábort kérdeztük.

- A Nincstelenek, Borbély Szilárd írása rendkívül felkavaró, egyedi hangú, súlyos, ha nem a legsúlyosabb irodalmi szöveg megélt életről, magyar valóságról. Miért ezt a művet választotta, hogy előadás szülessen belőle?

Máté Gábor: Ezt eredetileg egyetemi beszédkurzushoz választottam. Úgy terveztem, hogy mindenki kap egy fejezetet a regényből és azt elmondja. Kivételes és jó anyag a beszéd, a fogalmazásmód, az atmoszférateremtés szempontjából. Azért választottam a Nincsteleneket, mert kiváló írás, másrészt – ismerve ennek az osztálynak az addigi vizsgáit – úgy gondoltam, nagyon erős az affinitásuk ehhez a világhoz. Szerettem volna, ha személyesen is megismerik Borbély Szilárdot, ha lett volna érvényes találkozásuk vele. Egy íróval. Nagyon fontos, hogy a színészek, a színházi alkotók rendelkezzenek élő kapcsolatokkal a színházat körülvevő irodalmi világból. Ez a találkozás nem történhetett meg, mert Borbély Szilárd meghalt. Miután a beszédvizsgát bemutattuk, számunkra is kiderült: benne rejlik egy előadás lehetősége, tovább foglalkoztunk vele. Így született meg az előadás, a tanítás részeként, a pedagógia-nevelési folyamat eredményeként.

- Ha csak felmondják a szöveget, az sem kis teljesítmény. De ez ráadásul hiteles előadás, ami megmutatja Borbély Szilárd és Borbély Szilárd szövegének a világát. Hogyan érte ezt el olyan fiatalokkal, akikről nehéz elképzelni, hogy saját élményük lenne az a fajta magány és kirekesztettség, amiről és ahogyan Borbély Szilárd ír.

Máté Gábor: Ez az osztály nem az én osztályom, de tudtam, hogy fogékonyak erre. Többen arról a környékről valók, ahol Borbély Szilárd is élt. Van kötődésük a vidékhez. Amikor a könyvet elolvasták, világosan látszott, hogy megérintette őket. Nem is nagyon kellett bíbelődnünk, hogyan mélyüljön el, hogyan foglalkozzanak vele. Néhányuknak kifejezetten a szenvedélyükké vált ez az anyag. Jeleneteket készítettek, megmutatták egymásnak, és ez meghozta a többiek kedvét, inspirációt adott, hogy megszülessen az előadás. Szerencsés volt a pillanat, amikor egy jó gondolat nyomán mindez megtörtént. Én csak annyit tettem érte, hogy nekem jutott az eszembe.

- Érdekes lenne tudni, vajon miért jutott ez az eszébe.

Máté Gábor: Érdekel a kortárs irodalom. Amit csak lehet, próbálom elolvasni. A Nincsteleneket olvasva, egyre beljebb jutva a szövegben, már tudtam, hogy ezzel valamit kezdek majd. Hogyan jutott az eszembe? Valami az eszembe jut. Valami másnak jut az eszébe. Tudja, hogy van ez.

- Borbély Szilárd színpadi jelenléte a valóságtól való elemeléssel kezdődött, Vidnyánszky Attila a Halotti pompában például ezt az eszközt használta. Borbély Szilárd maga is élt vele, szerzőként, például az Olaszliszkai című drámájában. Az önök előadása nem ezt az utat járja. Miért ragaszkodnak ennyire a szöveg valóságához?

Máté Gábor: Nem elhatározás kérdése ez. A miénk nem hagyományos színházi előadás abban az értelemben, mint amikor a rendező kitalálja, mit szeretne, és ráveszi a színészeket, hogy csinálják meg azt és úgy. Ez egy munkafolyamat része. A beszédkurzuson szabadjára engedtem a növendékek kreativitását. Az így megszülető jelenetekből kiválogattuk az izgalmasakat, a számunkra fontosakat. A diákok kreativitása vitte errefelé. Ha ez másfelé jelölte volna ki az utunkat, más lett volna az előadás is. Vagy az is lehet, hogy akkor nincs is előadás. Ezt nem tudhatom. Az iskolában az a jó, hogy amikor elkezdünk foglalkozni valamivel, semmi sem kényszerít, hogy eredménye is legyen. A kényszer csak annyi, hogy dolgozzunk, akarjunk valamit csinálni. Ők tanulni akarnak. Én szívesen tanítom őket. Ez az alapvetés. A lényeg a munka, az anyaggal eltöltött idő, és hogy mit vált ki belőlük. Tudnak-e szakmailag fejlődni. Ebben az esetben az is érdekes még, hogy eddig három tanár tanította őket, és most, amikor bekerültem negyediknek, nálam jobban kibontakozik-e valaki, mást látok-e bennük, mint az eddigi tanáraik.

- Kevés színházi élmény mérlegelésekor merül fel szempontként, de itt igen, hogy színésznek lenni nem puszta technikai tudás, de lelki teher is. Meg lehet tanulni ezzel együtt élni?

Máté Gábor: Úgy mondanám, hozzá lehet szokni. Bármilyen furcsa, a színész élete és munkája nagy terhelés. Azért szoktak színészek összecsuklani, kimerülni, szenvedélybeteggé válni, mert ennek a munkának a terhét igen nehéz viselniük. Azt vallom, minél erősebbek a szakmai alapok, annál biztonságosabban tud a színész ellenni a szakmai életében ezekkel a terhekkel. Igen. Jól látja. Ez gond. De a színész, amikor színésszé akar válni, nem törődik ennek a kockázatával.

- Az oktatás kereteiben született előadásról beszélünk: miben más, amire ez a szöveg tanít, mint amit például más egyetemi előadásokból, a Brémai muzsikusokból, vagy a Karnyónéból tanulhatnak?

Máté Gábor: Bizonyos értelemben más. De természetesen illeszkedik is valamihez. Van egy út, amit be kell járniuk a növendékeinknek. Az első, második évben szerzik meg az alapokat. A budapesti színművészetin ez az osztályfőnök által meghatározott metódus. Az osztályfőnökök mind más és más módszerrel tanítanak. A tanulásban meghatározó az ízlésük. Meggyőződésem, hogy leginkább ez az ízlés épül be a növendékek gondolkodásába és munkájába. Az iskolában töltött további években erre rakódnak rá egyéb elemek. Ami engem illet, én tanárként igyekszem olyan anyaghoz nyúlni, ami valamilyen formában elüt attól, amit a velem való találkozásukig csináltak. Illetve igyekszem ráérezni, mire lenne szükségük. Ez inkább ösztönös.

- A Nincstelenek választása a színházról való gondolkodásról is fontos adalék: feladata-e a színháznak, hogy hozzászóljon a társadalmi ügyekhez? A hazai színházi világ válasza általában az, hogy nem. Az ön színházeszménye szerint viszont igen. A Katona olyan mai témájú előadásaira gondolok, mint a Cigányok, az Illaberek, az Anamnesis. A kérdés, hogy miért nem elterjedtebb ez a fajta gyakorlat, és gondolkodás a magyar színházi életben?

Máté Gábor: Ilyenek a hagyományaink. A közönség nyilvánvalóan szívesebben fogadja, ha gondtalanabb estéket tölthet a színházban. És a színházak kevésbé gondolják kockázatosnak, ha meghagyják a közönséget a maga kényelme szerinti, szórakozni vágyó mivoltában. Engem ez a fajta színház nem érdekel. Elvagyok vele, ideig-óráig. Az erről való gondolkodásunk elvezet a színház kialakulásáig. Az embereknek azért kellett a színház, hogy segítse őket eligazodni, hogy mintákat adjon számukra a viselkedéshez. Vagy megadja a megkönnyebbülés érzését az arra való ráébredés, hogy másnak az a problémája, mint nekem. A görögöknél megadta a katarzist, ha láthatták: az istenek is úgy viselkednek, mint az emberek. A négy napig tartó drámajátékokból három napot szenteltek a tragédiák bemutatásának, és a negyedik nap volt a szatírjátékoké, amikor a nézők önfeledten szórakoztak. Ha innen indulunk, a művészetünk negyedének kellene a felhőtlen szórakozásról szólnia, háromnegyed rész kellene jusson a komoly és elgondolkodtató műfajoknak. Magyarországon nem ez az arány.

- Tehet-e az egyetemi oktatásuk azért, hogy a színházról való gondolkodásunk, a nézői elvárásunk is változzék?

Máté Gábor: Nem nagyon tehet érte. Az igényt el lehet ültetni a fiatalokban. Ez megtörténik az egyetemen. Csak amikor kikerülnek az életbe, nem ezzel találkoznak. Igen éles a választóvonal a valóság és a között, amit mi tanítunk nekik.

- Végzősüktől, a Karnyóné című musicalt rendező ifj. Vidnyánszky Attilától kérdeztem: ha ők a jövő színészei, akkor amit csinálnak, az a jövő színháza? Szerinte nincs olyan, hogy a jövő színháza – a színházat mindig ugyanazok a kérdések foglalkoztatják. Ön szerint is így van ez?

Máté Gábor: Folyamatos a küzdelem. Az örök kérdés ez: először pártoljon a közönség, és aztán haladunk, vagy előbb haladjunk, és jön velünk a közönség. Én azt gondolom, hogy a színház olyan élő művészet, ami elsősorban a jelennek dolgozik. Annyiból a jövő színházán munkálkodunk, hogy újabb és újabb színházi generációkat bocsátunk útjára. A jövő színházára csak azzal lehet befolyásunk, ha megpróbálunk minél több szakmaiságot adni a növendékeinknek. Szeretem azt hinni, hogy a miénk egy szakma, elsajátítható és gyakorolható elemekkel. És aztán, hogy mi történik, merre halad a világ, merre a színházművészet, az kérdés. A világ színházművészete mindig bajban van, és mindig kikecmereg a bajból. Mindig újabb és újabb helyeken és formában mutatja meg magát. Meggyőződésem, hogy állandóan fejlődik.

- Bujdos Attila -