Szélső érték

Akt.:
Szélső érték
Háy János szereplőinek önismétlő mondataiban a lét dadog, ez tolja folyamatosan az életszerű felől a költői felé a színpadi helyzeteket.

Háy János ott talál drámát, ahol nincsenek hősök: A Gézagyerek világa az eleve veszteseké. Peremvidék ez, térben és időben meghatározható szűkös horizont. A rendszerváltoztatás utáni magyar táj lakói életének hátterében megtörtént átalakulás lényegében érintetlenül hagyta a szokásaikat, a mindennapi létezésük kultúráját. A körülmények talán mások, a reakciók nem törvényszerűen – az ember maga van, magának számít, és magára figyel. Ez a helyzet megengedi a benne lévőnek, hogy azt higgye, ismeri a saját mindenségét, jóllehet nincsenek érvényes kérdései, amik elvezetnék valami érdemi tudásig, és így nincsenek érdemi válaszai sem, amelyek segítenék a világ működésének megértésében, vagy legalább a hihető leírásában.

Háy János története sokrétegű, de a konfliktus éppen ebben a bölcseleti mélységekben szövődik: egy autisztikus férfi munkát kap a kőfejtőben, le kell állítania a futószalagot, ha bármi baj történne. Akkor dolgozik jól, ha semmit sem kell csinálnia. Rajta kívül mindenki szerint: ez normális. A munka: a nem munka. A hasznosság: a fölöslegesség. Így van, mert így van, de a Gézagyerek mindennek az értelmét keresi, szüksége van tehát a válaszokra, ezért kérdez. És ez az a drámai helyzet, amelyik cáfolja a tételt, miszerint amit meg lehet kérdezni, azt meg is lehet válaszolni – a Gézagyerek a saját létezésére kérdez rá, de ez, a másként működő elmének tulajdonított érdeklődés marad, híján annak a felismerésnek, hogy ez nemcsak normális, de egyben az életnek értelmet adó viselkedés. 

A környezet reakciója nem a válasz, hanem a kérdés kiiktatása: szimulált balesettel nyer tartalmat a Gézagyerek munkája, a gesztus végül a segíteni akarásé, a szereteté, de nem lehet más, mint durva – kétségessé válik, hogy a szeretet jóságos-e. A Háy-műből miskolci előadást rendező Rusznyák Gábor nem színházi szociográfiaként beszéli el ezt a történetet, bár a dráma felszíne is erős: nem érdektelen megmutatni, hogyan és miért képtelen kezdeni valamit a mássággal egy közösség. De a rendezőt jobban érdekli, ami a dráma realista rétege alatt van, és ez a kíváncsiság nem felesel a szerzői szándékkal: Háy János szereplőinek önismétlő mondataiban a lét dadog, ez tolja folyamatosan az életszerű felől a költői felé a színpadi helyzeteket. Stilizál a tér is – Cseh Renátó díszlete nem konkrét lakóhelyet és nem konkrét ipari környezetet rekonstruál, mintha ebből a valóságtól elemelt, az otthonosságot nélkülöző környezetből nem is születhetnének más mondatok, csak ez az akadozó, repetitív beszéd: nincs új információ, mindig csak az van, ami van. Rusznyák Gábor is inkább a nézői képzeletre számít, mintsem a nézői tapasztalatra: a cselekvések és a megszokások gépiességét tartja megmutatatásra érdemesebbnek a gesztusoknál. A tudás akarásának őszinteségével a rituálé monotóniáját helyezi szembe, nem ábrázolja, inkább a szélső értékeivel jelzi ezt a mikrovalóságot. 

Rusznák András az autizmus viselkedési jegyeivel és mimikájával formálja a Gézagyereket. A kérdezés lázas igyekezetében ott a gyermeki kettősség, ahogyan az ember elfogadja, hogy mások szerint milyen, de nem fogadja el feltételek nélküli önképnek: kell neki a tudás. A sötét tekintetet annak az észlelése magyarázza: lehet, hogy ez, egyébként van, járna is neki, de nem megszerezhető. Itt nem. Az ő tempójával ellenpontozza Banda Lajos és Herda Pityu kettősének lassúságát az előadás: nincs hová sietniük a munka-kocsma-otthon háromszögben. Szatmári György (Banda) és Fandl Ferenc (Herda) pontosan mutatja a lenni és az élni különbözőségét. Fölöslegessé teszik az idő élményét, kérdésessé, hogy van-  emlékezet, ami megtörtént, az megtörtént-e. Amit tudnak, és amit éreznek, nagyjából állandó – Samuel Beckett abszurdjával rokonítják Háy János drámáját. Ezt a világvége érzést gazdagítja Szegedi Dezső (Krekács Béla) kocsmai játéka, vagy a működőképesség határán táncoló rendszert mozgásban tartó végleteket megjelenítve Cservenák Vilmos (Laci bácsi), aki távoli üzeneteket továbbít, és Lukács Gábor (Karesz), akinek a nem kért de elvárt együttműködése nélkül megállna az élet. Ezek a figurák a realizmus felől nézőknek is ismerőssé teszik a darabbéli szituációkat. Ezt a valóság közeli színt hozza az előadásba Seres Ildikó teljesíteni akaró kocsmai véglénye, a maga szórakozását máshol kereső boltoslányként Fabók Mariann, a saját életébe belesavanyodott szomszéd házaspárt játszó Müller Júlia és Zalányi Gyula. Miattuk is érthető, ha Máhr Ági anyaalakja rebbenő, menekülő asszony: a felé irányuló kíváncsiságban kevés az őszinteség, a figyelem – nemcsak az autisztikus gyermeke más, ő is viseli ennek a bélyeget.

– Bujdos Attila –


Háy János: A Gézagyerek (istendráma) – a Miskolci Nemzeti Színház előadását a Játékszínben Rusznyák Gábor rendezte

Szereplők:
Gézagyerek (autisztikus férfi) – Rusznák András
Rózsika néni (Géza anyja) – Máhr Ági Jászai-díjas
Banda Lajos (munkás a kőfejtőben) – Szatmári György
Herda Pityu (munkás a kőfejtőben) – Fandl Ferenc
Krekács Béla (kocsmai ember) – Szegedi Dezső Jászai-díjas
Laci bácsi – Cservenák Vilmos
Szomszéd férfi – Zalányi Gyula
Szomszéd nő – Müller Júlia
Vízike – Seres Ildikó Jászai-díjas
Marika – Fabók Mariann
Karesz – Lukács Gábor








hirdet�s