Szaniszló Sanyitól búcsúzom

Szaniszló Sándor
Szaniszló Sándor - © Fotó: Magánarchívum
Miskolc – Életének 69. évében elhunyt Szaniszló Sándor, a magyar és a miskolci kosárlabdasport meghatározó alakja.

Érkezett a hír, hogy számodra megszólalt a földi léted végét jelző sípszó, és örökre elaludtál. Hosszan tartó betegséged győzelmet aratott feletted, de hiszem, hogy méltó módon küzdöttél, és álltál helyt az utolsó percekig. Engedd meg, hogy néhány emlékfoszlánnyal vegyek tőled búcsút. Hiányozni fogsz.

A mi közös történetünk a kosárlabda volt. Jómagam kis gimnazistaként, Osgyáni Zoli bácsi szárnyai alatt, te pedig egyetemistaként Jimmy bácsi hátországaként kerültünk a gépezetbe. Szorgalmasan írtuk a jegyzőkönyveket a MEAFC-MVSC városi derbiken, úgy 1968 tájékán. A kapcsolatunk fokozatosan bővült, gazdagodott, és a nyolcvanas évekre barátsággá nőtte ki magát. Sok időt töltöttünk együtt, amit csak fokozott, hogy nagyjából 20 éven át edző-szakosztályvezető párosként is együtt dolgoztunk. A kosárlabda számodra mindent jelentett, alázattal és tisztelettel szolgáltad ezt a sportágat. Szakmai és szellemi tudásod mindig lenyűgözött, ahogyan az is, hogy minden feladatot (néha még másokét is) erőn felül, és esetleg megbecsülés híján is zokszó nélkül elvégeztél. Mert téged nem az elismerés hajtott, hanem a sport és a munka szeretete. Emiatt gyakran volt olyan érzésem, hogy néha 3-4 végéről is égeted a gyertyát. Előfordult, hogy erről beszélgettünk is, hogy nem lesz ez így jó neked, vigyázz jobban magadra. Visszafogott mosolyoddal mindig megígérted, hogy így lesz, aztán tetted a dolgod tovább ugyanúgy, amolyan „Buxisan”. Mert ez volt a te utad. Ez volt a te örömöd.

Testi valódban nem voltál kosaras alkat, ez tény, de kétség sem fér hozzá, mindannyian hálával tartozunk Kamarás Pista bácsinak, aki meglátta a lehetőséget benned, és nem engedte ki a kezei közül azt a kosarazni nagyon szerető kiliános fiút. Bár a csapatában nem tudott játékosként használni, de elkezdett egy mindenest faragni belőled a sportág számára. Jogosan gondolom azt, hogy jóval túlnőtted azt a szerepet, amit szánt neked, és százszor, ezerszer kosarasabb lélek lakott benned, mint egy 2 méter feletti centerben.

Az tette leginkább megkérdőjelezhetetlenné a magyar kosárlabdázásban elfoglalt méltó helyedet, amikor sport­águnk halhatatlan karaktere, Zsizsi bácsi itt hagyott minket, akkor te voltál az, aki átvette a munkáját. Országos szinten is sikerült zökkenőmentesen biztosítanod, hogy Zsizsi bácsival közös szellemiségetek töretlenül érvényesülni tudjon a középiskolai bajnokságokban. Nagyon sokat tettél az utánpótlás-nevelésért ezzel (is).

Most már a fiatalok dolga lesz, hogy megtegyék ugyanezt, a te szellemiségeddel. Pár éve mi már átadtuk nekik a váltóbotot, és szerencsére azt még te is láthattad, hogy büszkén és eredményesen viszik is tovább. Jó látni a sikereiket, hogy országos döntőt játszanak a MEFOB-on, hogy a bajnokságban is a legjobb négybe került a csapat. Ebben a te egész történeted is benne van, hiszen a mostani sportvezetők és játékosok között nem egy, nem kettő van, akiket születésüktől fogva ismersz, és ők még tőled kapták a mezüket a szertárból, tőled lesték el a pályán kívüli munka csínját-bínját. Amíg ők itt vannak, és amíg mi itt vagyunk, te is itt maradsz bennünk, velünk. És bár most épp felújítják második (ha nem első) otthonodat, a Körcsarnokot, én hiszem, hogy azok a falak még felújítva is örökké őrizni fogják emlékedet. Ahogyan én is.

– Drahos László –








hirdet�s